![323978432_5851419868252679_5175448525303881353_n](https://rattle.hu/wp-content/uploads/2023/01/323978432_5851419868252679_5175448525303881353_n-678x381.jpg)
A hegedűvel kísért bánatzene nem mai találmány, mégsem futott be túl nagy karriert ez a koncepció. Tételesen bizonyítható, hogy működőképes ötletről van szó – elsőként talán a My Dying Bride mutatta meg, mekkora potenciál rejtőzik a furának tűnő párosításban –, ennek ellenére nem tudnék túl sok emlékezetes esetet említeni, amikor mások is éltek ezzel a lehetőséggel. Itt-ott felbukkan ugyan ez a metalzenétől látszólag idegen hangszer – főleg hevesebb vérmérsékletű előadóknál, például a folk/pogány vagy az operás/szimfonikus vonal csapatainál, esetleg a progresszívek és a kísérletezők mindenre nyitott látnokainál –, de a doomban egyáltalán nem jellemző, pláne nem kiemelt szerepet kapva.
Pedig ha belegondolunk: van-e magányosabb és reménytelenebb dolog a világon, mint egy árva hegedű semmibe vesző hangja? Annyira passzolna ehhez a viharvert, zátonyokon bukdácsoló, ős-öreg zenéhez, mégsem köttetett meg a frigy. A kettejük közötti kötelék a kezdetektől fogva rövidtávú és könnyen szakadó – vagy nincs is. Nem tudom, jelen esetben a kivétel mennyiben erősíti a szabályt, de év végére megérkezett a fehér holló, a The Otolith bemutatkozó albuma, a Folium Limina képében.
A fülben található, az egyensúly- és sebességérzékelésben fontos szerepet játszó apró szervről elnevezett The Otolith a 2019-ben feloszlott SubRosa négy tagjának új formációja, és most idézett lemezén az elődzenekar sludge/doom örökségét viszi tovább és emeli azt magasabb szintre. Fontos volt számukra, hogy megőrizzék a SubRosa világának elemeit, ugyanakkor markánsan más is legyen a végeredmény, ne pusztán az elődzenekar négy albumon át ápolt munkásságának klónja. A hamvaiból újjáéledt csapat több helyen is szimfonikus doomként hivatkozik magára, de a sludge, a stoner, az avantgarde, a kísérletező és az atmoszférikus jelzőkkel is találkozni velük kapcsolatban, és ezek legalább annyira igazak, mint amennyire tágan értelmezhetők.
A Matt Brotherton basszusgitárossal (ex-Visigoth) kvintetté kiegészült Salt Lake City-i négyes (Sarah Pendleton és Kim Cordray – mindketten énekes/hegedűsök, Levi Hanna – gitáros és Andy Patterson – dobos) a két évvel ezelőtti Women of Doom válogatásalbumon adott először életjelt magáról (csakúgy, mint az ex-banda ötödik tagjának, a SubRosa egykori énekese, Rebecca Vernon új zenekara, a The Keening is), és még ugyanebben az évben ott vannak egy Dirt-Redux néven futó Alice in Chains tribute albumon is a Would? belassult feldolgozásával. Aztán két év csend, majd a csaknem feltűnésmentesen csorgatott előzetes single-k után októberben megjött a teljes album, ami nálam rekordidő alatt befészkelte magát az év legjobb kiadványai közé.
Ha sarkosan akarnék fogalmazni, azt mondanám, a MDB módszerét alkalmazzák a vonósok fősodorba emelésekor, de a brit doomereknél hangsúlyosabb szerepet adva nekik. Szimfonikus megközelítésükkel meg sem próbálják imitálni a wagneri drámaiság hegyeken átívelő, pátoszosan túlrajzolt gesztusait (mint ahogy a MDB sem teszi), hanem maradnak a csöppet sem diszkrét, de jó ízlésű középúton, abban a vékony sávban (ami egyébként nem is olyan vékony), ahol a riffek nem veszítenek energiájukból pusztán attól, hogy hegedű szól a háttérben, de ez a nagyzenekari áthallásokkal jócskán rendelkező hangszer a felemelő pillanatok nagyszerűségét sem magyarázza túl.
Két markáns réteg egybeolvadó sávjában tündököl a legerősebben a Folium Limina. Egyrészt adva van a SubRosából már ismerős talajközeli, megátalkodott földtúrás a béka ülepe alá hangolt gitárok röfögő, többtonnás riffjeivel, amelyek egybenőve a mélyen bevitt és minden díszítéstől mentes dobritmusokkal olyan őserőket idéznek meg, amelyektől a fák is sugárirányba dőlnek, mint a Tunguz meteor talajra lapított áldozatai. A legyalult tájat szemlélve a Cult of Lunára gyanakodnék, ha közben nem látnám a szmogfelhőn átszüremlő keserédes fényeket, amelyek a hegedűk és a karakteres női énekhangok rezonanciáinak ütemére ragyognak fel és tompulnak el – és ez az olykor valóban emelkedett, aranyszínű harmónia adja a zene másik fontos összetevőjét. A monolitikus erőt a gitár támogatta ritmusszekció szolgáltatja, a lelket és a melankóliát pedig a két hölgy játéka. E két alapréteg keverékében gyökerező, sárba ragadva is magasra törő számokból áll össze a lemez picivel több, mint egyórányi játékideje, és ezek a tízperceket meghaladó tételek – szám szerint hat – külön-külön is figyelemre méltó darabok.
Károgó varjak és távoli harangszó. Van ennél sablonosabb kezdés? Lehet, hogy nincs, de jobb sem nagyon akad, pláne egy olyan kaliberű monstrum elejére, mint a Sing No Coda, ami aztán a legkevésbé sem sablonos dallá terebélyesedik (mellesleg első perceiben olyan felvezetésnek lehetünk fültanúi, amilyen évente egyszer ha akad – és íme, itt az ez évi!). Az biztos, hogy a Sing No Coda az album egyik legjobb dala – és nemcsak kezdése miatt, hanem a szomorú szépséggel beinduló második fele okán is, de az Ekpyroticban is úgy gyullad be a tűz, ahogy az a nagy könyvben olvasható – aminek egyébként a legfrissebb bejegyzését ezekben a percekben írja a zenekar.
Ha szavak helyett konkrétumokkal kellene érvelnem, arra ott van az Andromeda’s Wing, ami – a mellékelt klippel együtt – szerintem önmagáért beszél, de a Bone Dust is megér egy külön misét: azon túl, hogy első taktusaitól fogva kimért sebességgel távolodik a valóságtól, még Charlie Chaplin A diktátor című filmjének kölcsönvett monológját is meglovagolja, és annak hátán kapaszkodva kúszik fel költői magasságokba. De ha már itt tartunk: az albumzáró Dispirit is jócskán fölénk navigálja magát, hogy aztán lassú süllyedésével – mint égből alászálló tünemény –érkezzék meg utazása végére.
Annyi szívszorító rész és csodásan mennydörgő megindulás van minden szerzeményben (olykor odabaszó hörgés is!), hogy kedvencet nem is tudnék kiemelni a műből, mert akárhányszor veszem le a polcról, mindig ugyanott nyílik ki: annál a fejezetnél, ahol a szépség és a végzet közti határvonal eltörléséhez ér a történet.
Az efféle zenékkel sokszor felületesen azonosított „érfelvágó-világtemető” feeling ne tévesszen meg senkit, mert jóval többről van szó, pontosabban: egész másról. Nem egy saját lepusztultságában dagonyázó lemezzel szívja ki belőlünk az életerőt a zenekar, hanem határozott, földbe süppedő léptekkel olyan területeken vág át, ahol a lassú égés füstjében, a holt súlyok fölött rövid életű pillangók repkednek, annak tudatában, hogy hamarosan vissza kell változniuk hernyókká. Az elegancia múlandó, de az iszap örök.
A doomon belül született már néhány figyelemreméltó hibrid alkotás, és most ezzel a lemezzel újabb gyöngyszem került fel a listára, azon különlegességek közé, amelyek fényesen bizonyítják, hogy az út, amin a műfaj ötven éve elindult, soha nem ér véget. A hangulatos borító ínyenceknek való zenét takar, igazi csemegét a kincsvadászok számára. A doom és a művészet találkozása a Folium Limina.
Leave a Reply