Razor: Cycle of Contempt (Vectomi listájáról)
A ’80-as évek közepén és második felében, amikor csak úgy záporoztak ránk az új zenekarok és lemezek, olyan, mára klasszikussá vált bandák albumai maradtak ki az életemből, mint a Raven, az Anvil, a Whiplash, a Riot, a Vectom, a Razor és még sorolhatnám. Mert amit hallottam tőlük, nem igazán fogott meg, és mert bőven voltak olyanok, akiknek a muzsikája jobban tetszett. Később én is változtam és ők is: letisztultabbá, profibbá, sokszínűbbé vált a zenéjük, vagy egyszerűen ma már sokkal jobban szólnak az anyagaik, ami szintén nem utolsó szempont, s így többekkel is szépen egymásra találtunk.
Persze könnyen lehet, hogy a kanadai Razort így sem emeltem volna be a repertoáromba, ha nincs ez a „kihívás”, de megtettem, és azt mondhatom, hogy nem bántam meg. Dave Carlóék persze mos sem bújtak ki a bőrükből, jórészt továbbra is azt a speed/thrash muzsikát játsszák, amiért annak idején sokan megszerették őket, és amit én a saját ízlésem szerint egy kissé egyhangúnak tartottam. A hangszeresek nem bravúroskodnak, és – a nóták többségében – az énekre sem jellemző a dallamosság. Ez alkalommal viszont szerencsére a műfaji változatosságnak is adtak egy esélyt, hátha új rajongókat szereznek vele.
Érdekes egybeesés, hogy akárcsak az Anvil új lemeze, ez is „koncerthangokkal” kezdődik: ott szpíker konferálja fel a bandát, itt pedig a közönség skandálja a csapat nevét. Az első négy nótát szokás szerint ledarálják, miközben több helyen is megtörik a dalok lendületét: egy-egy pillanatra leállnak, mintha véget ért volna a szám. Annak idején ilyenkor kapcsoltam ki a kazettás magnót, amikor a rádióból vettem fel dalokat. 🙂 A tempó és Bob Reid kiabálós éneke is ad egy elég erős punkos ízt a zenének. A basszusgitár több dalban is főszerephez jut (Flames of Hatred, Cycle of Contempt, Punch Your Face In), Carlo viszont nem gondolja túl a gitártémákat…
Az ötödikként érkező Crossed-ban aztán megtörténik a csoda: felcsendül az addigiakhoz képest lágyabb, dallamosabb refrén, ami persze nem véletlen, hiszen vendégként Danko Jones és a Sacrifice frontembere, Rob Urbinati ragadja magához a mikrofont. Az utána következő First-Rate Hate-ben egy kicsit lassítanak, ami szintén jót tesz az anyag befogadhatóságának. Majd a címadó szerzemény lassú zakatolása következik, amit egy cin-basszus pörgetés fordít át gyors hadarásba. Számomra ez a hármas az anyag legemlékezetesebb blokkja. Ráadásul innentől az „esztelen” kalapálást-reszelést is sokkal fogyaszthatóbbnak érzem, mint az elején. Összességében azt is mondhatnám, hogy az album nálam az ötödik nótától kezdődik. 🙂
Azt nem ígérem, hogy innentől rendszeres borotvapenge-fogyasztó leszek, ezt a lemezt viszont – ha valaki belecsempészi – nem fogom kihajítani a lejátszómból.
Saints ‘N’ Sinners: Rise of the Alchemist (SZG listájáról)
SZG kollégám annak idején mindent elmondott erről az albumról, amit kellett (itt), úgyhogy én csak a saját benyomásaimmal erősítenék rá az ott elhangzott dicséretre. Nála és máshol is két zenekar – az Edguy és a Savatage – neve hangzik el fő összehasonlítási alapként. Én azt mondanám, hogy a SNS muzsikája valahol a két banda világa között helyezkedik el: ahogy a nyitó As Above So Below felcsendül, az tiszta Sava, a nóták többsége viszont inkább az euro power bandáival való rokonságot erősíti. A magas hangoknál az énekes tényleg Tobias Sammetet idézi, de nekem ugyanígy a Freedom Call-torok Chris Bay is eszembe jut róla. A szinti hol hammondos, hol vinnyogó űrhangjai ugyanakkor egyedi ízt adnak a muzsikának.
A Queen of the Nile-ról a sokszereplős Avantasia-albumok rockopera-feelingje ugrik be, az Ivory Towerben pedig mintha a legújabb korszakos Helloweent is hallanám. És igen, a Catch 22 könnyedségéről és modern hangzásáról is inkább Toby „új” projektje, mintsem régi zenekara jut eszembe. Nekem talán éppen emiatt a kissé kínos hasonlóság miatt inkább a mélyebb énekhanggal megszólaló nóták (As Above So Below, Sacred Ground, címadó) jönnek be.
Összességében, a Rise of the Alchemist remek album, csuklóból, vendégművészek nélkül hozza az Avantasia-érzést, talán csak a nagyon is nyilvánvaló áthallások miatt nem adnék rá maximális pontszámot.
Nekrogoblikon: The Fundamental Slimes and Humours (Buga B listájáról)
Ha nem is behatóan, de egy ideje már ismerem ezt az amerikai vicczenekart. Zenéjük erősen folkos hatású, nem véletlenül jut róluk sokaknak eszébe a Finntroll és az Alestorm muzsikája. Másrészt, dalaikban a legnagyobb gátlástalansággal elegyítik a stílusok olyan kavalkádját, amit hallva az ember csak kapkodja a fejét, és amiről például a finn Waltari világa ugorhat még be. Úgy emlékeztem, zenéjükben több a metal és kevesebb a komolytalankodás, de nem: a műfajmutató bizony sűrűn leng ki a vicces popzene felé – gyakrabban, mint például az Alestormnál. Az új lemezen nagyon hangsúlyos a billentyűs hangszer jelenléte, és akárcsak az említett pályatársaké, ez is mulatós zene: sramlis, harmonikahangú szinti és humppa-ritmus (A Lesson in Hate) vagy a 60-as, 70-es évek diszkózenéjét idéző hangulat (Going to Die) hív táncba, aminek nehéz ellenállni.
Már a nyitó Right Now-ban elénk tárul a paletta szinte minden színe: „Mi ez a borzalom?” – kérdezheti a gyanútlan hallgató, ahogy a hangfalakból ráömlik a rap és az acsarkodó ének kevercse, amit prüntyögő zongorahangok festenek alá, és amikor már megnyugodnánk, hogy normális vokalizálás is van a dalban, reszkető-nyafogó énekre váltanak.
A Golden Future is humppás-táncos nóta, ugyancsak szintivel felhabosítva, és hiába is akarnék keményebb számot megnevezni, a Yin is inkább idétlen, mint acélos darab: olyan, mint amikor egy tornából felmentett csóka akarja magát keménynek mutatni, vagy mint a L’art pour L’art társulat Lila liba című dalának nyugger agressziója.
Persze van itt másfajta meglepetés is, például a This Is fuvolás-zongorás kezdése vagy a Fancy Wind diszkós indítása. Őrületfaktor tekintetében viszont a Going to Die-jal érnek el a csúcsra, amiben Beatles-féle muzsika alá raknak egy kis blastbeat-et, tuba is megszólal benne, a végén pedig egyfajta koncertparódiává válik a nóta.
Összességében azt mondhatom, hogy a The Fundamental Slimes…-on alapvetően nem metalt hallunk, persze azért abból is kapunk ízelítőt, például a Bones elején vagy a Lesson in Hate bizonyos pillanataiban, de ezeket is annyi metalidegen hangszerrel gyilkolják szét, hogy lehetetlen őket komolyan venni. Elsőre meghökkentő, aztán kifejezetten szórakoztató az anyag, amelynek fő üzenete, hogy ne vegyük mindig komolyan magunkat: két headbangelés között egy-egy ilyen lazulás is belefér.
Leave a Reply