Korábban is voltak már ilyen Ráhallgató cikkeink, amikor a szerkesztőségben egymásnak ajánlott albumokat pörgettünk le és véleményeztünk. Most minderre remek alkalom lehet az év végi Top 10-es listák összevetése, pláne ha több munkatársunk rangsorában is feltűnnek ugyanazok a lemezcímek – amelyek nálunk valamiért kimaradtak az éves programból. Kimaradtak, egyrészt mert képtelenség minden új anyagot meghallgatni, másrészt az embernek vannak bizonyos preferenciái, előadók és irányzatok, amelyeket előnyben részesít. Most, az év elején úgy döntöttem, veszek egy nagy levegőt, és a Rattle-stáb listáiról átlagosan egy, általam tavaly elkerült, 2022-ben született albumot kiválasztva, egy-egy ilyen Ráhallgató cikkben három, maximum négy lemeznek helyet adva tovább bővítem ismereteimet és – reményeim szerint – tágítom ízlésvilágomat. Vágjunk is bele!
Anvil: Impact Is Imminent (Gabrielkiss listájáról)
Lipsékkel az elmúlt évtizedekben elég hektikus volt a kapcsolatom: már a kezdet kezdetén megismerkedtem velük, de nem váltak a kedvenceimmé, így ezt követően csupán egy-egy albumukat tettem magamévá. Mint tudjuk, a csapat következetesen alliteráló címet választ lemezeinek, így kivételesen az is megbocsátható nekik, hogy a mostanié megegyezik az Exodus 1990-es klasszikusáéval.
Nos, nekem kifejezetten tetszik a banda tavalyi albuma. A régi rajongók nálam nyilván sokkal jobban érzik, hogy miben követi a tradíciókat és miben különbözik elődeitől. Az Impact… egy kifejezetten változatos alkotás, érett anyag, amelyben nem a keménységen vagy a gyorsaságon van a hangsúly, ugyanakkor a hangzás kellően telt és dinamikus, márpedig ilyen paraméterek mellett – különösen trió-felállás esetén – nagyon jól kijönnek az egyes hangszeres szólamok finomságai. Itt is élmény hallgatni Robb Reiner cinjátékát (például a Wizard’s Wand-ban), vagy a Lips által feljátszott ritmus- és szólórészek harmóniáját.
Pejoratív jelzőnek tűnhet, ha azt írom, hogy egy kissé öreges a tempó, pedig nem negatívumként említem: kifejezetten üdítő ez a görcsmentesség, a komfortos zenei környezet megteremtése. Úgy emlékeztem, az Anvil ennél gyorsabb muzsikát játszik, ehhez képest már a nyitó Take a Lesson is egy visszafogott darab, amivel azonban így is sikerült megvenniük. Persze az olyan dalokban, mint a Ghost Shadow vagy a The Rabbit Hole, azért rálépnek a gázra, de az átlagsebesség inkább a középtempó körül mozog. A Fire Rain rock and rolljáról a finn Peer Günt hasonló témái jutottak eszembe, a Bad Side of Townban pedig – mintegy tiszteletadásként – a Steppenwolf Born to Be Wild-jának főmotívuma is előkerül. Már az instrumentális Teabag virtuóz boogie-ja is ledobja magáról a műfaj béklyóit, ám a végén – hangsúlyos basszussal, erőteljes dobpörgetésekkel, fúvósokkal – még egy kis blues-os, funkys bohóckodás, egy újabb instrumentális tétel (Gomez) is befért a programba.
Összességében az Anvil Impact Is Imminentje egy kifejezetten szórakoztató, szinte végig egyenletesen magas színvonalú alkotás, amit valószínűleg a jövőben is előveszek majd.
Girish & The Chronicles: Hail to the Heroes (Novák Norbi listájáról)
Az év során többször is hallottam, olvastam róluk, hogy „indiai létükre” milyen jók, hogy nemzetközi szinten is első osztályú produkcióval álltak elő, így most, amikor kollégám listáján is szembetalálkoztam a lemezzel, úgy gondoltam, teszek vele egy próbát. Norbi azt írta, a Skid Row muzsikájához hasonló zenét kapunk, ám nekem fogalmam sincs, hogy jelenleg milyen vonalon mozognak Rachel Bolanék. A Girish dalai, bár eléggé glam rockos hangulatúak, annál töményebben-keményebben dörrennek meg, és valóban, érzek bennük nem kevés klasszikus Skid Row-t, de Bon Jovit és Van Halent is. Alapvetően mindig is távol állt tőlem ez a tipikusan amerikai hangulatú, nagy tömegeket célzó muzsika, és most is azt gondolom, hogy nem az én világom, amit hallok, így felmerül a kérdés, egyáltalán kell-e véleményt nyilvánítanom róla. De megfogadtam, hogy valamennyi általam tesztelt lemezben a jót keresem, azt, ami alapján aztán másoknak is ajánlhatom.
A zene dinamikus, lendületes, sodró tempójú, ám ami miatt mégis viszonylag „hatástalanul” zúg el mellettem az anyag, hogy a dalok között nem találok kiemelkedő, engem megragadó szerzeményeket. Vagy mert az első három szám nagyjából azonos intenzitással dübörög… Amikre viszont több nótában is felkaptam a fejem, azok a gitárszólók, a Rock and Roll Jack-ben pedig mindenekelőtt a bőgős magánszámát élveztem. Utóbbi nóta alapriffje egyébként a Guns N’ Roses Paradise Cityjét idézi, a The Heaven’s Crying énekéről pedig a Whitesnake-torok David Coverdale orgánuma ugrik be. Négy hallgatás után a Love’s Damnation a kedvenc szerzeményem albumról, de idővel lehetnek más favoritjaim is, mert bár az új évezredben tényleg nem nagyon pörögnek nálam az effajta zenék, a Hail to the Heroes-t abszolút szimpatikus anyagnak tartom.
Machine Head: Of Kingdom and Crown (Szabó Viktor listájáról)
Bevezetőként Robb Flynn csapatáról is körülbelül ugyanazt tudom elmondani, mint az Anvil-ről: a kezdeti szimpátia után meglehetősen szórványossá vált a kapcsolatunk, amiből eredően soha nem tudták bejátszani magukat a favoritjaim közé. Ám most, miután többen is igen nagyra értékelték az idei anyagot, újabb alkalom kínálkozik erre.
Az Of Kingdom and Crown egy kissé rendhagyó módon kezdődik: egy tíz- és félperces szerzeménnyel, amelynek első három perce színtiszta líra, a refrénje pedig melodikusságával hökkent meg – jó értelemben. Ugyanez a pozitív sokk ér a Become the Firestorm és a My Hands Are Empty hallgatása közben is: talán előbbiben a legszokatlanabb, legdallamosabb az ének, de az Unhallowed, a Kill Thy Enemies vagy a No Gods, No Masters sem a morcosságáról fog elhíresülni. Összességében a legdurvább tétel talán még a Bloodshot, esetleg a Rotten, de ezek is hol vannak egy Ten Ton Hammer vagy egy Davidian súlyosságától?
A csapat munkásságát folyamatosan követőket nyilván nem éri váratlanul ez a populárisabb, lágyabb hangvétel, számomra azonban meglepő – és kellemes – fordulat, hiszen ezáltal jóval fogyaszthatóbbá válik a csapat alapvetően rideg muzsikája. Persze alapnak továbbra is megmaradt a szigorú, groove-os szaggatás, amit itt sűrűn váltanak emberibb hangok. Lehet, hogy az eddigi leglájtosabb Machine Head album született meg, amivel a zenekar – ahogy az ilyen esetekben lenni szokott – elveszti régi rajongóinak egy részét, cserébe viszont új hívekre tesz szert. Egy biztos: én most egy látványos lépést tettem feléjük.
Leave a Reply