Symphonity: Marco Polo – The Metal Soundtrack
Az első Covid-hullám előtti utolsó koncertem Tatabányán volt. A Rhapsody of Fire és az előzenekaraként fellépő cseh Symphonity játszott egy frenetikus és epic koncertet. Igaz, rá két napra bedőlt a világ, és a Rhapsody énekese, akivel vagy egy tucat közös fotót készítettünk, bergamói származású és már ott is fájlalta a torkát, de a buli akkor is mágikusra sikerült. A főbanda mellett a Symphonity is kitett magáért, neoklasszikus elemekkel teleszőtt power metaljuk alapvetően az én zeném. Új albumukra Libor Krivák gitáros fantasztikus dalokat irt, amelyeket Mayo Petranik vérprofin fel is énekelt, de egy apró dramaturgiai baki miatt mégsem működik a lemez. A baki pedig nem más, mint a filmszerű átkötő zenék és a szintén filmesre vett narrátori szövegek oly’ mértékű kuszasága, ami miatt a lemezt nagyon nehéz hallgatni. Vagy egyben, szövegkönyvvel, vagy sehogy. Ha szeretsz elmerülni a koncept lemezekben, számodra ez egy ötpontos alkotás lehet, viszont ha instant Spotify-legény vagy, két pontnál többet biztos nem adsz rá. Próbáld ki, megérted.
Stratovarius: Survive
Mi, öreg rókák, hajlamosak vagyunk mindenre azt mondani: „Ó, a demóik még jók voltak!” „Bezzeg a régi albumok!” „A Helloween csak Kiskével!” „A Strato Timo Tolkki után már szart sem ér!” stb. Nos, a fentiekben itt-ott van némi igazság, de új albumával a Stratovarius brutálisan rácáfol az őt körüllengő sztereotípiára! Az évek során valóban voltak gyengébb lemezeik (Elements Pt. 2, Elysium), de amit 2022-ben letettek az asztalra, az bizony hibátlan alkotás!
Timo Kotipelto hangja olyan, mint a jó bor: a minősége csak javul az idő előrehaladtával. Hibátlanul hozza az égi magasakat és a megbízható középtartományokat. A fiatal gitáros, Matias Kupiainen és az örök billentyűs, Jens Johansson iszonyú fogós dallamokat tol, a dalok pedig egy pillanatig sem öregesek vagy önismétlők, van bennük erő és dinamizmus. Ha többet hallgatom, valószínűleg Top 10-es alkotás 2022-ben!
Mythika: Unholy Glory
A Mythika egy dallamos metal csapat Paraguayból. Nem mai srácok, de nem is kapkodós fiúk, hiszen előző lemezük még 2011-ben látott napvilágot. Új albumuk, az internetnek hála, komolyabb kiadói segítség nélkül is terjed az underground metal fanok között, és nem érdemtelenül. Érett, kidolgozott metal dalok, klasszikus elemekkel, Julio Franco öblös hangú, néhol rekedtes énekével. Időnként a Maiden neve ugrik be, néha az Iced Earth. Ami külön pikantériát ad a daloknak, az a témaválasztás: egy dél-amerikai csapattól valahogy valahogy autentikusabbnak fogadod el a konkvisztádorok kegyetlenkedéseit, az indiánok szenvedéseit, a 16. század történelmi témáit. Természetesen a borító is ehhez igazodik. Korrekt lemez.
Sword: III
Ha bárki megkérdezné (persze soha senki nem kérdezi), hogy melyik a legmetalosabb metallemez-borító, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy a kanadai Sword 1985-ös albumának, a Metalized-nak a borítója! Mondanám még, hogy a lemez is tökéletes, sőt, az azt követő Sweet Dreams is hibátlan, és azt is mondanám, hogy képzeld, újra aktívak, egyszer kurvaélet megnézem őket valahol élőben, bakancslistás ügy, és mondanám még, hogy képzeld, 2022-ben újra albumot adtak ki!!! Amennyire boldog vagyok ettől a ténytől, és amennyire vártam ezt a lemezt, annyira nem tudok vele mit kezdeni. A hallottakról vagy jót vagy semmit (hehe, ez rossz volt!), úgyhogy tekintettel a múltjukra, nem szeretném bántani Rick Hughes-t és csapatát, de az új lemez nekem nyomokban sem ér fel a régi dalok színvonalához. Na jó, talán az első klipes (I Am) In Kommand a zúzdájával, vagy a riffelős Spread the Pain, de például a nyitó, vontatott Bad Blood inkább gyenge, mint közepes nóta. Persze ez szubjektív dolog: remélem, mindenkinek bejött, aki várta ezt a lemezt, de ha egyszer mégis eljön az a várva várt koncert, én inkább a Metalized nótáinál őrülök majd meg, ha lehet. 🙂
Leave a Reply