Első körben szögezzük le: nem vagyok punk rock-rajongó, rágógumi-rocknak tartom a műfaj legtöbb képviselőjét (The Offspring, Green Day), és a zenéjüket többnyire arra tartogatom, hogy csúnyán bekalapált állapotban a bulikon éjfél után üvöltsem a legnagyobb slágereiket a haverokkal, hogy aztán másnap letagadjam az egészet.
Itt van viszont a Los Angeles-i Bad Religion, akik szinte egy személyben felelősek a ’90-es évek elején tapasztalt punk rock megújulási hullámért, és mégsem tudom őket hibáztatni ezért, különösen azért nem, mert a ’90-es évek elején kiadott két albumuk, a Recipe for Hate (1993) és a Stranger than Fiction (1994) a műfaj megkerülhetetlen klasszikusai, valamint gimnáziumi éveim bulizós sarokpontjai. Mindezt pedig azzal együtt sikerült elérniük, hogy értelmet is csepegtettek a dalokba, pozitív üzenetekkel és jó nagy adag társadalomkritikával megspékelve, és pontosan ez az, ami a csapatot a szememben a többiek fölé emeli.
Mert mit is hallhatunk a 38 perc 28 másodpercnyi játékidő alatt? A brigád a műfaj teljes tárházát felvonultatja: lendületes, gyors punk rockot a létező legfülbemászóbb refrénekkel, Greg Graffin énekes karakteres énekével (ami egyébként a Bad Religion talán legerősebb pontja) és (ebben a műfajban) meglepően ötletes hangszeres megoldásokkal. Mindezt pedig olyan mély, intelligens, az elbutult fogyasztói társadalmat ostorozó szövegek kísérik, amelyek a kikapcsolódás mellett el is gondolkodtatják az embert. Intelligens punk rock – tudom, elsőre oximoronnak tűnhet, de a Bad Religion ezt adja nekünk, immár 42 éve.
A 15, tipikus hosszúságú (értsd: rövid) szerzemény egytől-egyig csúcsminőségű, nincs üresjárat, és a végeredmény rendkívül szórakoztató. Ám még ezen az egyenletesen magas minőséget nyújtó albumon is bőven akad kiemelkedő szerzemény. Ott van például a 21st Century (Digital Boy) (az Against the Grain albumon megjelent dal újravett változata), ami lényegében az album (és egy kicsit a korszak) himnuszává vált szuper tapadós refrénjével és már-már szirupos dallamosságával – egyértelműen ez az album egyik csúcspontja. Vagy vegyük a Better Off Deadet, ami már az első meghallgatás után szintén örökre beeszi magát az ember hallójárataiba; én főleg szerpentinen való autókázáshoz ajánlanám, de figyelni ám a kanyarokat vezetés és éneklés közben!
Nem is csűröm-csavarom tovább a dolgot, dobjátok be az albumot valamilyen formában a valamilyen lejátszóba, és fel a hangerőt! Csalódás kizárva, ahogy a Recipe for Hate album esetében is az lenne, mert tulajdonképpen ez a cikk arról a korongról is szólhatna, mert a kedvenc BR-lemezeim között fej-fej mellett állnak, és pusztán a vakszerencsének köszönhető, hogy a Stranger than Fiction-ről szól ez a cikk, viszont amit erről az albumról leírtam, az a Recipe-re is maximálisan vonatkozik. Szóval tudjátok, mit? Hallgassátok meg mindkettőt egymás után!
Kedvencek: Stranger than Fiction, 21st Century (Digital Boy), Tiny Voices, Better Off Dead
ligon: Stranger than Fiction (1994)
Leave a Reply