November utolsó péntekjén, meglehetősen bizarr szerelésben, western csizmában és cowboykalapban, egyenesen Las Vegasból, befutott végre nálam is az év legmeggyőzőbb thrash produkciója. Fenntartva ezzel bennem az egyre halványuló reményt ezen irányzat jövőjével kapcsolatban. Az imént említett „bizarr” jelző főleg a csapat tagjainak öltözetére vonatkozik, ugyanis a nevadai zenészek inkább néznek ki egy „rossz” country együttesnek, mint egy metal bandának. 🙂 A különös összképet tovább bonyolítja, hogy az énekes koncerteken körülbelül az ’50-es, ’60-as évek amerikai rock’n’roll divatját idéző (zakó, répagatya, szemüveg) cuccban, amolyan „séró báróként” tolja az ordibálós hardcore-t.
De lehet-e még fokozni a meglepő dolgokat e produkció kapcsán? Hát hogyne! Itt van például a lemezborító, ami inkább beillene egy western képregény címlapjának, mintsem egy thrash metal album tokjának. Kábé mintha a karácsonyfadíszes dobozban aranyalmák helyett véres elefántszemgolyókat találnánk. Hehe!
Mindezen fura külsőségek ellenére a Deathwestern zeneileg egy majdhogynem hibátlan thrash anyag! Legfőképp a Ministry és a Slayer hangzása és stílusjegyei dominálnak a számokban, ami számomra ez esetben abszolút pozitívum. Szerintem manapság egy lemezbe sűrítve ennyire „egészséges” riffek ilyen mennyiségben egyre ritkábban hallhatók ebben a műfajban. Ezen az albumon elsősorban nem a gyors részek dominálnak (bár van belőlük jó pár), hanem inkább a nagyon húzós középtempóké a főszerep. (De nyugi, ettől még a lemez egészén hamisítatlan thrash szól!) 🙂 Erről a country-s, rövid intrót, a Mojave Bloodlust-ot követő címadó szám tökéletesen meggyőz majd minden érdeklődőt, nem beszélve az ez után felcsendülő Relic of Damnation-ről, ami nálam a lemez egyik csúcsa.
Igaz, csúcsokról ez esetben is nehéz beszélni, mert az album mind a 11 száma nálam az értékelés maximum pontszáma közelében mozog. Nincs gyenge dal a lemezen! A hardcore hatást leginkább az ének kölcsönzi az anyagnak, illetve néhány helyen egyértelműen, zeneileg is felfedezhető a „kemény mag” stílusú riffelés. Ilyen többek között a lemezt záró 1000 Deaths és főleg a „szépséges” Moonlit Torture, amelynek első hallgatása közben rendesen pofaleszakadással kísért „besza-behu” érzés kerülgetett! 🙂
A 2017-ben alakult banda idei, sorban második lemeze tehát az egyik legjobb ellenpélda a borítószimpátia alapján történő minőségi, új zenék felfedezésének garanciájára. Az idétlen és műfajidegen külső ez esetben ugyanis egy kifejezetten ütős, riffközpontú, jó muzsikát takar.
Szóval, még mielőtt az idei év thrash felhozatalát rangsorolná valaki, ezt az albumot mindenképpen ajánlatos hallania, mert szerintem simán Top 10-es anyag. Nálam legalábbis egészen biztosan. Jó szórakozást! UFF!
Leave a Reply