Minden év termésében találunk olyan albumokat, amelyek nem feltétlenül kívánkoznak az év végi toplistákra, ugyanakkor kellemes hallgatnivalót kínálnak. Nálam a Los Angeles-i Seizure idei anyaga is ezek közé tartozik, amit Size ajánlott a figyelmembe. Arra már csak utólag jöttem rá, hogy a banda tavalyi nagylemezét (Born in the Dark) is hallgattam, de ezek szerint az nem keltett bennem akkora hullámokat, hogy emlékezzem rá.
A Metal Archives ezen a csapaton kívül másik négy Seizure-t – egy ausztrál thrash, egy holland brutál death, egy fülöp-szigeteki death/thrash és egy angol thrash/groove formációt – tart még nyilván. A fiatal kaliforniai kvartett szintén thrash metalt játszik, olyan szempontból viszont valamennyire unikumnak számít, hogy dalainak témáját a fantasy világából meríti – ami inkább a power, esetleg az epikus doom metal zenekarokra jellemző.
Az öt évvel ezelőtt indult együttes a debütalbumot megelőzően, 2018-ban egy EP-t (Grandmaster Wizard) is megjelentetett. A mai felállásból egyedül az alapító énekes-gitáros, Joey Love szerepelt mindhárom hangzóanyagon, Justin Pittman dobos játékát a két nagylemezen hallhatjuk, Austyn Coffill gitárosnak pedig a Forbidden Tales a bemutatkozása a csapat soraiban. Az albumon vendégként Adair Daufembach játszik basszusgitáron, ő azonban időközben távozott, és ma már Kaine Livesay (Turbulense, ex-Violent by Nature) a mély hangok felelőse, aki alapvetően szólógitáros, sőt, másik ma is aktív együttesében énekel is.
Érdekes, hogy a mindössze 34 és fél perces anyag címadó tétele egy szűk egyperces intró, amely hangulatilag vezeti fel az anyagot. A dalokban a thrash mellett némi power metal is jelen van, sőt, jó néhány nóta a speed metal felségterületén mozog. A technikás gitártémák és feszes riffelés mellett a dallamoknak és díszítéseknek is kiemelt szerep jut. A frontember hangjában és énekstílusában van némi Dave Mustaine-es rekedtség, károgás, a hallott muzsikát mégsem mondanám Megadeth-esnek, annál tömörebb a hangzása, amitől összességében a megszólalása, stílusa is egyéni lesz.
Refrénje és köztes riffje miatt is egyértelműen a Dragonspyre a kedvenc számom az albumról, de az utána következő Tongues of Fire is hasonlóan ütős darab. Utóbbi második felében a srácok egy kis szimfonikus betétet is elhelyeztek. Hossza alapján a Carpathian Moon-t valamiféle átkötésnek, alibiző intermezzónak gondolhatnánk, ehelyett azonban Joeyék kihozzák a maximumot ebből a szűk két percből, hiszen egy több témát és hangulatot felvonultató, virgázós, instrumentális tételt kapunk tőlük. Mindennek ellenpontjaként a Potion Seller egy döngölős, középtempós szerzemény, az anyag legmegfontoltabb darabja. Az előadás levezetéseként, az Interior Castle és a Sorcerer’s Apprentice is egy dallamos, ugyanakkor kellően sűrű, izmos, lendületes szerzemény. Azaz sárkányok ide, varázslók oda, ezen a lemezen bizony nem sok hely jut az epikus történetmesélésnek.
Az első néhány hallgatás során számomra a lemez középső harmadában kezdett izgalmassá válni az előadás. Az első három nóta alapján az anyagot a közepes, „hallottunk már ilyet” produkciók közé soroltam, a folytatás azonban már jóval emlékezetesebbnek bizonyult. Ám láss csodát, menet közben, a dalokat elemző füllel, figyelmesen hallgatva az anyagnak általam előzetesen megajánlott négyes szép lassan négy és fél pontra hízott, és ma már a lemez egészét egyenletesen magas színvonalúnak gondolom. Mindezek után pedig nincs más dolgom, mint elővenni a polcról az előző albumot, hátha így, felmelegítve az is beüt nálam.
Leave a Reply