„Úgy éreztem magam, mint fiatalon, amikor zenekart alapítottam, víziók és teljesítendő szerződések nélkül. Én csak zenélni akartam, valamit kínálni az embereknek – főleg ezekben az időkben. (…) Még mindig megvan az underground gondolkodásmódom. Csak azért készítettem el ezt az albumot, mert meg akartam csinálni.” (Sakis Tolis, Metal1.info interjú, részlet)
Felvetődik a kérdés, hogy ha a Rotting Christ életmű túlnyomó többségét Sakis Tolis írta, tud-e olyat mutatni a szólóalbumán, amit zenekarában eddig nem volt módja megtenni. Nem akarom őt egybemosni a Rotting Christ-tal, mert az alkotó ember személyisége ezernyi rétegből tevődik össze, és bármikor joga van ezekben olyan szintekre leásni, ahonnan az elmúlt harminc évben nem – vagy csak alig – merített, de három évtized és több mint egy tucat album után az embernek mégiscsak van egy olyan érzése, hogy nagyjából a felszínen van már minden, aminek egyáltalán ott a helye (van, ami többször is felbukkant), és nagy valószínűséggel új lelőhely már nem kerül feltárásra. Ez ügyben elég csak a Rotting Christ utóbbi években kiadott, feltűnően hasonló logikájú, de mindig szórakoztató dolgaira gondolni.
A The Heretics után nekem picit elegem is lett az egészből, mert hiába lett korrekt album az is, hiányoltam belőle a friss levegőt (inkább fojtogatott, mint elbódított), és bár már előtte is (évekre visszamenően) elmondható volt a lemezeikről, hogy konstans szinten mozognak (a Tolis tesók stabilan tartják a kezükben a zenekar gyeplőit, a tuti receptet nem bolygatják, a részletek a helyükön vannak, ráadásul élvezik is, amit csinálnak), de itt éreztem először azt, hogy most már tényleg mindent hallottam tőlük, és pihentettem egy kicsit a zenekar követését.
Erre itt ez a szólóalbum, amin nincs RC logó, és amit mégis sokáig kerülgettem, mert szerzői téren túl nagynak tűnt az átfedés 🙂 , így nagy fordulatra itt sem számítottam, csalódni vagy megelégedni egy tisztességes album középszerűségével pedig semmiképpen nem akartam. Vagyok azonban akkora rajongó, hogy a végtelenségig mégsem tologathattam a találkozást, és fenntartásaimon végül a kíváncsiságom kerekedett felül.
Egy ilyen kiterjedt és súlyban is számottevő életmű jól behatárolható prekoncepciókat generál – talán zokon is vennénk a váratlan és nehezen hitelesíthető elmozgásokat –, ugyanakkor a „szólóban is azt nyomja, amit a zenekarban” felállásnak sincs sok értelme, így az Among the Fires of Hell-lel kapcsolatos elvárások szűk mezsgyén jövendölnek elfogadható végeredményt – emlékezzünk csak Nergal Me and that Man projektjének „messzire esett az alma a fájától” véleményes megítélésére.
Emberünk a két évvel ezelőtti Covid-lezárások depressziós hónapjaiban az alvilág azon mélységeit járta be, ahol tulajdonképpen mindig is otthonosan mozgott. Elmerülni a tüzek égette megtapasztalásban olyan neki, mint kifeküdni a hátsó kertben egy nyugágyra. Rengeteg zenét írt ez idő alatt – többek között 20 dalt a Rotting Christ-nak, meg egy csomó hangulatos, középtempós szerzeményt, amelyek nem fértek bele annak kereteibe. Ezek komponálása közben visszament egészen a kilencvenes évek derekáig, az A Dead Poems-es időkig, mert szerette volna visszahozni az RC középső, kreatív korszakának darkos hangulatát, amit az azóta más utakon járó zenekarával már nem akar (vagy nem tud) megtenni – így minden, amit nem a Rotting Christ mai arculatára szabott, felkerült erre az albumra.
A szobafogságban töltött munka végeredményének egy rövidebb, hatszámos verzióját ez év márciusában a görög Metal Hammer hozta ki mellékletként, a bónuszdallal megtoldott teljes anyag pedig júliusban került a nagyközönség elé. Tolis nemcsak szerzője a műnek, hanem nagyrészt előadója is – a narrált szövegek és a billentyűsök sávjain kívül minden hangszeren ő játszik, egyedül a dobokon szorult a SepticFlesh egykori ütősének, Fotis Benardónak a segítségére.
És hogy miben más ez, mint egy Rotting Christ album? Valójában nem sokban. A katedrálisépítő visszavett becsvágyából, és egy szimpla kápolnát emelt, egy privát szentélyt, amit a tőle megszokott igényességű, de kevésbé hivalkodó freskókkal díszített. Azzal, hogy az ördög igéjét égbe emelő pátosz hangereje lejjebb lett tekerve, emberközelibb megszólalású, földhözragadtabb dalok születtek, amelyekben szerényebb díszletek közt kanyarog a kárhozat útja. Az okkultizmus fényét vörös drapéria tompítja, különösebb meglepetést mégsem okoz azzal, hogy majd’ minden téma mögött egy RC szerzemény kísértete settenkedik, de Tolis a szokásosnál hidegebben fogadja – most magának alkot, nem egy zenekarnak –, így az érzelmi kilengéseket is egy kisebb színpad szélességéhez igazítja; hétköznapibb hangnemre vált, mintegy közelebb húzza rendezői székét a nézőkéhez.
Kiszámítható szerkezettel és megfontolt léptekkel nyit a lemez. A My Salvation meglepetésfaktora csekély, eltekintve attól, hogy emlékeim szerint most hallom először Tolist tiszta hangon énekelni, de ez egyedi esetnek tűnik, mert a másodikként elhangzó címadó már derékig belebújik az Oszladozó Krisztus kockán nyert gönceibe, és a további tételek is – például a The Dawn of the New Age vagy a We the Fallen Angels – hasonló mozdulatokkal próbálnak formát ölteni magukra. A biztos kezű mester a kipróbált alapanyagokból – ami most a heavy metal és a dark metal organikus ötvözete –könnyedén húzza fel a lemez negyven perce mentén a maga lángok marta tornyait, és terelgeti köztük a füstölgő mezőkön egybeverődött beavatottak csoportjait.
Az Ad Astra Paradise Lost-ot idéző felütése megmelengeti a szívemet, és a belőle kinövő dal is jó, a Live with Passion (Die with Honour) viszont színtelenebb; átszellemüléshez nagy a tempója, beinduláshoz viszont kevés – ez a felejthetőbb része a bulinak, csakúgy, mint az I Name You Under Our Cult, aminek langyosban pancsikolása után a The Silence valóságos kinyilatkoztatásnak hat. Nem mintha most jönnék rá, de Sakis Tolis bizarr keveréke egy piszok jó dalszerzőnek és egy farmernadrágos prédikátornak – akinek a csendről is egy mise jut az eszébe.
Számomra a bónusz tétel a legizgalmasabb, mert betekintést nyújt a Rotting Christ zenéjének mélyebb rétegeibe, éspedig az eredetijét jegyző Daemonia Nymphe miatt, akikről most hallok először, de mintha mindig ismertem volna őket – nem konkrétan, hanem a korábbi RC anyagok közvetítő közegén keresztül. Kis túlzással ők amolyan görög Dead Can Dance-nek mondhatók, és főleg Homérosz istenekkel teli világában, a Bacchus és Hádész tiszteletére tartott rituálék felidézésében jeleskednek, munkásságuk visszhangjai pedig ott vannak szétszórva az utóbbi tizenöt év RC lemezein, a kórusok kántálásaiban, a szektás zsolozsmák ritmusaiban (nem mondom, hogy sűrűn, de rá lehet érezni). A 2007-es Krataia Asterope lemezükről átdolgozott Nocturnal Hecate alapból tökéletes vázlatát adja a mindenkori démoni beavatásoknak, és nincs is vele sok munka, mert pusztán attól vált idevágó szerzeménnyé, hogy hősünk alápakolta a χξϛ-666-ból ismert indító gitártémát, és megtöbbszörözte az eredeti dallamokban szunnyadó „istenes” erőt, a végén pedig lökött egyet az egészen.
Korábban is előfordult már, hogy plagizált önmagától, és most is hajlamos erre (ez esetben a plágium az önismétlés szinonimája lenne?), de akárhány köntösbe bújtatva tárja is elém „bűneit”, én rendszerint elnéző mosollyal veszem tudomásul ragaszkodását jól bevált ötleteihez, mert valahogy működnek minden inkarnációjukban. Úgy vagyok velük, mint a csodacsatár góljaival, aki ugyanazzal a lábával varrja be a ziccereket egyforma kapuk egyforma hálóiba, mégis mindnek lehet örülni.
És én most örülök is. Kedvemre való album az Among the Fires of Hell, hiba lett volna tovább halogatni az ismerkedést. Nem eget rengető kategória, de jó kis lemezt rakott össze nekünk Tolis bátyó, ami minden kvalitása ellenére megmarad majd amolyan belterjes érdekességnek, és gyanítom, elsősorban Rotting Christ fanok számára fog örömet (vagy csalódást) okozni. Mert valljuk meg: kedvencünk már számtalan lemez óta ugyanazokat a köröket rója, és aki eddig vele tartott, azt most sem fogja zavarni, hogy ugyanazokat a látványosságokat fogja látni itt is, mint eddig, csak most a szemüveg, amin keresztül rájuk fókuszál, más dioptriára van csiszolva.
Leave a Reply