A Digital Noise Alliance már a negyedik Queensryche lemez Geoff Tate nélkül, azt pedig már nem is számolom, hogy Chris DeGarmo nélkül a hányadik… Ahogy abba sem mennék bele, hogy a jelenlegi formációt nevezhetjük-e még Queensryche-nak, vagy ez a név inkább a volt énekes éppen aktuális zenekarának járna-e, netán már nincs is olyan, akit megilletne a legendás logó. Michael Wiltonék az idei lemez borítóján mindenesetre ötletesen kombinálták ezt a bizonyos szimbólumot a DNS-lánccal. Ha a lemez címéből összerakjuk a megfelelő mozaikszót (D.N.A.), egy lépéssel közelebb is kerülhetünk a megoldáshoz.
Nos, az utóbbi egy évtized Queensryche-áról fenntartások nélkül kijelenthetjük, hogy nyílegyenes pályán haladnak, amelyet esetenként ugyan tagcserék szegélyeznek, de a Wilton-Jackson duó mellett Todd La Torre a biztos harmadik pont. Amekkora váltás volt a Dedicated to Chaos után a 2013-as nagylemez, zeneileg éppen olyan egységes az azt követő három anyag, és már itt az elején elárulom, hogy számomra ebbe a sorba tökéletesen passzol az idei album is. Szóval én pont azt kaptam a D.N.A.-től, amit a mai zenekartól elvárok. A The Verdictet követően visszatért az egykori gitáros (nem De Garmo), illetve a leginkább a Kamelot soraiból ismert Casey Grillo dobos lett a végleges utód Scott Rockenfield helyén. A rehabilitált hathúros, Mike Stone előzőleg már a leszálló ágban, 2003 és 2009 között játszott a zenekarban.
A (sokak szerint felesleges, de erről majd pár sorral később) bónusszal együtt épp egy órás korong nyitódalának hallatán, pontosabban az első előzetes tétel ismeretében elégedetten dőltem hátra. Wiltonék tudják, hol a helyük. Mivel ez már a negyedik lemezük a felfrissített The Warning/Rage for Order vonalon, így az őszinteségéhez számomra nem férhet kétség. Ha egy szóval el akarnám intézni a dolgot, az az önazonos lenne. Az In Extremis pontosan azt hozza, amit a korai QR mellett az egykori kortársak közül a hatodik-hetedik lemeze környékén járó Iron Maiden vagy a kezdeti Crimson Glory. A Chapters nyitóriffje pedig minden (egykori) rajongónak mosolyt kell, hogy csaljon az arcára, a refrén ugyanis színtiszta QR. Lehet, hogy korai önmagukat plagizálják, de engem meggyőztek vele.
Todd La Torre körülbelül tíz éve ugyanabban a szituációban találta magát, mint Ripper ’96 körül Rob Halford mikrofonja mögött, klónként pedig negyedszerre is hibátlanra vizsgázik. A Lost in Sorrow riffelésében éreztem először az Operation: Mindcrime korszakot, az énekdallamokban pedig felsejlik némi egyéni íz is. Emberünk ráadásul az új szerzemények közül három kivételével minden dalban szerzőként is közreműködött. A maradék közül kettőt (Nocturnal Lights és Realms) a basszer, Eddie Jackson önállóan jegyez, míg a Chapters a két alapító közös alkotása.
A Sicdeth kevésbé tipikus QR-sablon. Ez a dal akár a frontember tavalyi szólólemezén is helyet kaphatott volna, szerkezetileg is kerüli a bevett sémákat. A Behind the Walls felületesen hallgatva egy slágeres darabnak tűnik, de érdemes leásni a mélyebb részek irányába is, ugyanis hihetetlen muzsikálás megy a háttérben. A későbbi dalok közül ki kell még emelnem a szokatlan vokálokkal feldobott Nocturnal Light-ot és a Promised Land időszakát megidéző, merengős Forestet. Wiltonék képesek voltak minden dalba olyan, esetenként csak a sokadik hallgatás után tetten érhető finomságokat csempészni, amelyeknek köszönhetően a lemez hetek elteltével sem válik kiszámíthatóvá. Persze lehet és bizonyára kell is azzal jönni, hogy ezeket vagy ezekhez hasonlókat már a ’80-as években is hallottunk tőlük, de éppen ezért írtam néhány sorral feljebb, hogy önazonos az anyag. A Digital Noise Alliance-et ezek miatt is hitelesnek, nem magára erőszakoltan anakronisztikusnak érzem.
Na, és a bónusznóta… Bevallom, hogy a dalválasztás miértjét én sem értem, de így, a korong legvégén semmi bajom nincs vele. Aki még nem merült el a lemezben, annak elárulom, hogy „A” Billy Idol dalról van szó. A Rebel Yell annyira összeforrt a hidrogénszőke angollal, mindenki ismeri és annyira távol áll a progresszív muzsikáktól, hogy semmilyen észérvet nem tudok amellett felsorakoztatni, hogy mégis mit keres egy QR korongon. A dal értékeit viszont nem vitathatom, ahogy alapvetően a feldolgozás is rendben van. A maximális pontszámom viszont az előtte lévő tizenegy dalnak szól. Nekem nem hiányzik senki a mai zenekarból, és azzal is ki vagyok békülve, hogy a legendás csapat nevét és logóját ez a formáció viszi tovább.
Nameless
Válasz írása