A Century Media idén két kézzel nyúlt a Necrophobic hóna alá, a kiadó ugyanis szinte havi rendszerességgel jelenteti meg a svéd black/death metal intézmény régi korongjait. Ebbe a körbe ráadásul nemcsak a korai nagylemezek, hanem még egy EP is befért. A Darkside a több, mint három évtizedes fennállása alatt számtalan tagcserét megélt stockholmi banda második nagylemeze volt, amely márciusban ünnepelte megjelenésének negyedszázados jubileumát. Az újrakiadás-sorozat ezt a korongot sem kerülte el.
A svédek bármelyik korai anyaga szerepelhetne ebben a rovatban, sőt akár az utóbbi lemezeik okán is lenne keresnivalójuk a klasszikusok között. Az ütős, Joakim Sterner zenekara számomra olyan intézmény a black/death-vonalon, mint a thrash/death irányzatban az Infernal-vezette germán Desaster, azaz pályafutásuk során a lemezek színvonala tekintetében nem voltak, illetve nincsenek, vélhetően pedig már nem is lesznek hullámvölgyek. A borítókat díszítő Necrogram logó egyfajta garancia a minőségi death/black muzsikára. A harmadik Slayer korong harmadik dala után „elkeresztelt” Necrophobic sosem kísérletezett, sőt, hogy a külsőségekre is kitérjek, a pályatársak zömével ellentétben ők nem elhagyták a hullasminket, hanem a zenekar későbbi időszakában kezdték el az arcfestést használni. Hogy mégis miért a Darkside-ról emlékezem meg, mondjuk, a debütáló album vagy a Hrimthursum helyett, annak nincs más indoka, mint a fentebb már emlegetett, de kicsit ugyan megkésett huszonöt éves jubileum. Az idei újrakiadás hanganyagát egyébként Dan Swanö igazította 2022-es verzióra.
Az 1989-es alapítású Necrophobic a korabeli szamárlétrát végigjárva, több demó és egy kislemez után, 1993-ban mutatkozott be a The Nocturnal Silence-szel, amely a korai svéd black/death metal egyik klasszikusa, jelentősége a maga mezőnyében nálam csak a vele egyidős első Dissection koronghoz, a The Somberlain-hez vagy a Dark Tranquillity Skydanceréhez mérhető. A korabeli underground szaksajtó jól fogadta a lemezt, amellyel a magyar Metal Hammerben is szerepeltek. Zubor Olly akkor pozitívan értékelte a stockholmiak első albumát.
A folytatásra azonban megbomlott az egység, a banda megfeleződött, távozott a 2013-ban öngyilkosságot elkövető David Parland gitáros, aki fő dalszerző volt a csapatban, sőt a frontember, Anders Strokirk is elhagyta a bandát, ahová egyébként 2014-ben tért vissza, és jelenleg is ő a svédek vokalistája. Sterner és a bőgős Tobias Sidegard tehát ketten maradtak az első lemez idejéből. Új vokalistát nem kerestek, az énektémákat a stúdióban a basszusgitáros vállalta magára. Hozzájuk csatlakozott Martin Halfdan gitáros, aki a második anyagon a dalszerzésbe is bele tudott folyni, de Parland több nótája is lemezre került. Az első blikkre leginkább szembeötlő változás azonban maga a borító. A debüt alapra vett frontjához képest a Darkside-ot díszítő kép jelentős minőségi ugrás, jóllehet magán viseli a tipikus Necrolord (Kristian Wahlin) féle stílusjegyeket. A zene ehhez képest nem sokat változott, a svédek felkorbácsolták a tempókat és rövidebb dalokat írtak, de az origó számukra továbbra is a korai Slayer maradt. A név ugye kötelez…
Az egyébként változatos tempójú Black Moon Rising bevezető nélkül ront a hallgatóra, és szinte észrevétlenül folyik át a Spawned by Evilbe, amely már tisztán másodgenerációs black metal; Sterner az amúgy is parázsló tempót rövid megszakításokat követően, folyamatosan pörgeti fel. Játékára egyébként az egész korongon jellemzők a váratlan tempóváltások, a címadó dal különösen jó példa erre. Az első meglepetés a Sidegard által jegyzett Venaesectio című tétel képében érkezik, ami egy zongorára és szintetizátorjátékra épülő, metalmentes darab. A The Call egy sablonosabb szerzemény, a korszaknak megfelelő stílusjegyekkel. A Burzum ambientes dolgait idéző Descension című átvezető után érkező Nailing the Holy One-ban pedig nem más énekel néhány sort, mint a Dissection főnöke, Jon Nödtveidt.
A Tomas Skogsberg és a Dismember ütős, Fred Estby által a Sunlight stúdióban rögzített anyag egy vallásellenes kirohanás, black/death köntösben. A kortársakhoz képest tehát látszólag semmi különlegességről nincs szó, a Necrophobic zenészei azonban értették a dalszerzés fortélyait, a folyamatosan jelenlévő agresszív él mellett, a megfelelő hangulat elérése végett pedig bátran nyúltak billentyűs hangszerekhez, lassabb riffekhez is. A svéd extrém metal olyan nagy alakjai, mint Skogsberg, Nödtveidt, Wahlin, Estby vagy Swanö tehát ilyen-olyan formában közreműködtek ezen az anyagon. A kiadás évétől elvonatkoztatva, mai füllel közelítve azonban nem érdemes ismerkedni a Darkside-dal. A kortárs mezőnyben a fiatalabb zenekarok közül már alig játssza valaki ebben a formában a black/death metalt. Egy letűnt sötét korszak zenéje ez, az a fajta muzsika, amelyből, ha Sterner egyszer leteszi a dobverőket, nem nagyon lesz utánpótlás.
Nameless
Leave a Reply