Morfin: Inoculation (2014)

Chuck Schuldiner öröksége rengeteg újabb bandánál bukkant már elő; főként a Death első négy albumának világa köszön vissza jó néhány csapatnál. Ezt felfoghatjuk tiszteletadásnak is, de én úgy gondolom, hogy ez az imádat számlájára is írható. Ezzel nekem nincs semmi problémám, ha kiváló dalokat kalapálnak össze az ifjú Death-mániákus zenészek, és nem bántják a fülemet az “egy az egyben” lenyúlások. Ha akkor érzik jó magukat, ha a mester stílusában alkothatnak, hát tegyék. Áldásom rájuk!

Az amcsi Morfin 2010-ben alakult a Kalifornia államban fekvő gyönyörű kis városkában, Pico Riverában. A tagok névsora: Pedro Gonzalez – gitár, Michael Gonzalez – basszusgitár, Miguel Hernandez – dobok és Jesus Romero – gitár/ének. 2011-ben előrukkoltak a Crystal Darkness demóval, de az első album csak három év múlva jelent meg. S hogy mit hallhatunk a 44 perces alkotáson? Hát remekbe szabott old school death metalt, amelyet az ember mindig élvezettel tud meghallgatni, mert ezek a dalok rögtön barátra lelnek benne. Ha a lemezt hangulatát kellene behatárolnom, leginkább a Leprosy albumot mondanám, de mint már említettem, lopásnak nyomát sem találni itt. Hallatszik, hogy ez a négy latino figura nagyon ügyelt arra, hogy ne kerüljenek plágium vádjával a rajongók esküdtszéke elé. Kétségtelen, hogy a nóták szerkezete, a riffek és a témaváltások a klasszikus Death lemezt lebegtetik a hallgató szeme előtt, de hát a franc egye meg, a lényeg, hogy baszott jó őket hallgatni! HEHE!! Pláne nekem, akinek a Leprosy a kedvence a “Halál” életművéből.

Jesus Romero énekes hangja természetesen a jó öreg Chuck orgánumát idézi, de nem durva hörgés ez, inkább egyfajta mély, rekedtes üvöltözés. Ezért merem ajánlani olyan metal rajongóknak is, akik esetleg agygörcsöt kapnak a kibogozhatatlan, vérfröcskölő hörgéstől. Leszögezhetjük, hogy a két gityós már itt sem volt híján a tehetségnek, hiszen rendkívül ragadós riffeket hajigálnak az ember füle elé, és a szólók is nagyon rendben vannak. Hála az égnek, Michael Gonzalez basszusgitárja igencsak előre van tolva, így az ő játéka is csodás élvezetekben tudja részesíteni a hallgatót. Egyébként van a lemezen egy majd’ másfél perces basszusszólója, amelyből tökéletesen kihallatszik, hogy hatalmas rajongója Cliff Burton-nek. Miguel Hernandez is jól teljesít. A dobok itt igencsak nyers hangzást kaptak, ami szintén a Leprosy-ra hajaz, viszont a srác sokat cifrázik és rengeteg fegyvert bevet, még a jó öreg blastbeat-et is használja, hogy totális csapást mérjen az emberre. Az anyagon kilenc szerzemény segíti az vén csuklyást, hogy az minél több ártatlan hallgatót tudjon a túlvilágra küldeni. Az albumot egy feldolgozás zárja, hogy a lelkek kilehelése még nagyobb örömet okozzon. Hármat találhattok, hogy melyik dal lehet az? Naná, hogy a Death-től a Leprosy!! HEHE!

Akik ismernek, tudják, hogy az esztétika betege vagyok, és nekem akkor kerek a végeredmény, ha logó és a borító is adja magát. Hát itt nincs okom panaszra, mert mindkettő tökéletesen illik a zenéhez.

Az Inoculation nem kapott nagy visszhangot, ami egy Worship lemeznél egyáltalán nem meglepő, de szerintem ők sem akartak világhírre szert tenni. Nekik bőven elég, ha zenélhetnek, és az albumot megvásárolja néhány ilyen hülye mániákus, mint én. Nem tudom, hogy az árnyékban maradás vagy esetleg más okok miatt, de 2016-ban ketten leléptek, és a második albumot már egy új felállás készítette. Michael és Jesus maradt, hozzájuk csatlakozott Mike De La O gitáros (Skeletal Remains) és Edward Andrade dobos (Miscreancy). A lemez Consumed by Evil címmel jelent meg 2017-ben, és ezen már csak nagyítóval lehet Death-hatásokat találni. Viszont ez is egy rohadt jó alkotás, ami szintén sokat pörög a lejátszómban.

A Morfin háza táján öt éve halálos csend honol, és idén Edward Andrade is lelépett, de remélem, nem szállnak végleg a sírba, mert piszok jó muzsikusok. Akik pedig szeretnének hallani egy fasza kis death metal lemezt, és imádják Schuldiner korai munkásságát, pláne a Leprosy albumot, azok mindenképpen vegyék fel a kapcsolatot az Inoculation-nel. Ez a négy fiatal halálimádó hatalmas old school rajongó, ami a cikkhez mellékelt fotón látható frizurákból is látszik! HEHEHE!! De hogy komolyra fordítsam a haláltusa végét, ez az alkotás nem azért született, hogy a “szakma” kritikusainak szájtátó meglepetést okozzon!! Nem! Itt csupán arról van szó, hogy négy, még csak a húszas éveit taposó muzsikus zenélni akart, úgy, ahogy a szíve diktálta.

A szerző: Size 64 Articles
1985 óta metálkodik! 2016 óta a Tales Of The Morbid Butchers Fanzine stábjának tagja. Versek és dalszövegek fabrikálásával, valamint logók tervezésével is foglalkozik. Főállásban több mint 20 éve boncmesterként dolgozik a kalocsai patológián.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*