Az utóbbi években látványosan teret hódítottak az énekesnővel felálló okkult doom zenekarok. A The Devil’s Blood, a Lucifer, vagy éppen a Blood Ceremony nyomdokain olyan csapatok jelentek meg a színen, mint a Cauchemar, a Grajo, a High Priestess, a Jess and the Ancient Ones, a King Witch, a Mount Salem és a The Evil – hogy csak olyanokat említsek, amelyeknek nem csupán ismerem, de kifejezetten szeretem is a zenéjét. Nem vadászom az ilyen bandákra, de ha szembetalálkozunk, nem térek ki előlük. Különösen bejön a tiszta alt énekhang, és hát a hölgyek többsége így szólal meg, a szoprán inkább a szimfonikus power metal, a hörgés pedig a melodikus death és egyéb durvább zenei vonalak sajátja.
A Lady Luna and the Devil nevű detroiti formációba tavalyi albumuk, a Mother of All Sin révén futottam bele, és mivel tetszett (itt írtam róla), gyorsan az egy évvel korábbi debütöt (His Blessed Book) is magamévá tettem. Idei, harmadik nagylemezük minden különösebb előjel nélkül, némi képzavarral élve, a fű alatt látott napvilágot. Éppen ezért talán még jobban örültem neki, ráadásul meglepően hamar, elődje után mindössze tíz hónappal érkezett.
A csapat központi figurája, arca az énekes-billentyűs Lady Luna (eredeti neve Brooke Rousseau), és nem véletlenül említem az arcát, hiszen a másik két zenész ördögmaszkok mögé bújik. A csapat nevében is szereplő The Devilről tudható, hogy a civil életben Kevin Wrobelként létezik, az együttes mindhárom albumán húros hangszereken játszik, és LL állandó szerzőtársa. A dobos Hands of Doom viszont máig őrzi inkognitóját, és úgy tűnik, csupán sessionmuzsikusként működött közre a tavalyi és az idei lemezen, mert az újabb zenekari fotókon már csak a két névadó szerepel.
Az új album kapcsán Lunáék színpadias horrortörténetet ígérnek, vért és bosszút három felvonásban elmesélve, amelynek megírásában King Diamond, az Attic, a Candlemass, John Carpenter és a Ghost munkássága inspirálta őket. S bár az anyag valóban három részre tagolódik, amelyeket rövid, hangulatteremtő intrók vezetnek be, szerencsére nem nyújtják el a produkciót, másrészt a dalok kompaktságát sem áldozzák be a történet oltárán. Itt-ott felcsendül némi narráció, ám egyáltalán nem érzem, hogy koncept lemezt, összefüggő történetet hallok.
A stílus és a színvonal adott, ugyanaz a bársonyos hangú, tempós doom, amit a korábbi albumokról is ismerhetünk. Még mindig imádom Luna hangját, alapra vett előadásmódját, ami miatt viszont egy aprócska hiányérzetem van, hogy ez alkalommal nem kapunk olyan fogós nótákat, mint amilyen tavaly az Envy, tavalyelőtt pedig a Sister Starla volt. Az első blokk (Darkness Descends, Queen of the Night, The Slayer) a megfelelő irányba állítja az Ördög Szekerének orrát, olyannyira, hogy ez a három szerzemény nálam egyből ki is sajátítja a képzeletbeli dobogót. A Darkness… jól döngöl, mélyen is szól,s ezzel az alaptónussal képez izgalmas kontrasztot a gitár zümmögő hangja. A Queen.. doom-mértékkel mérve meglepően gyors szerzemény, a harmadikként említett dal pedig ismét csak az általam a tavalyi ajánlóban citált Demon Incarnate képét idézi fel bennem.
Eddig hibátlan a produkció, a második felvonástól kezdve azonban valamelyest gyengül a mágia ereje, olyan tekintetben mindenképpen, hogy a csapat már nem áll elő új trükkökkel. A The Countess refrénje még ugyanúgy behódolásra késztet, de a címadó és a Nocturnal Curse már simán átfut rajtam. Ebből a blokkból nálam a templomi orgonával, női halálsikollyal induló, tempós Decrepit Earth viszi el a pálmát. A harmadik etapra mindössze két teljes értékű tétel maradt: a Let Them Come ugyancsak az emlékezetesebb nóták közé tartozik, a Return Me to Dust pedig bár önmagában szintén hatásos darab, a dalok folyamában, utolsóként egy kicsit hosszúvá válik tőle a szeánsz.
A világhálón utánanézve, az elmúlt évekből nem találtam Lady Luna and the Devil-koncerteket, sem a csapat Facebook-oldalán fellépések fotóit; úgy tűnik, hiába várnánk tőlük bármilyen fellépést, a zenekar csupán a próbaterem és a stúdió falai között életképes, ott viszont meglehetősen aktívak. Jövőre jó eséllyel érkezhet a folytatás, amire azonban vigyázniuk kell, hogy ne álljanak át sorozatgyártásra. A kevesebb néha több: inkább kétévente jöjjön egy-egy újabb ütős anyag, mint 10-12 havonta felejthető alkotások. Ez a mostani album talán egy kicsit hamar követte az előzőt, de soha rosszabbat ebben a műfajban!
Leave a Reply