
Számomra mindig is Kai Hansen volt a géniusz a Helloweenben, úgyhogy amikor 1988-ban otthagyta tökfejeket, én bizony vele tartottam, és onnantól új csapata, a Gamma Ray pályafutását követtem megkülönböztetett figyelemmel.
Amikor belevetem magam egy-egy ilyen szubjektív albumrangsor elkészítésébe, mindig felállítok egy prekoncepciót, egy előzetes sorrendet, kvázi megtippelem a végeredményt, és az emlékeim szerint leggyengébbtől haladok a sejthetően dobogós anyagok felé. Menet közben, a hallottak alapján korrigálok, de a lemezek egymásutánja azért olyan radikálisan már nem szokott változni. Na, itt azért változott. Eredetileg úgy gondoltam, az újkorszakos, általam kevésbé ismert korongok alkotják majd az utóvédet, a Ralf Scheepers hangján megszólaló LP-k – egy kivétellel – valahol a középmezőnyben kapnak majd helyet, az élmezőnyt pedig a csúcson, azaz a ’90-es évek második felében született lemezek (plusz az űberklasszikus debütalbum) fogják alkotni. Végól egy kicsit máshogy alakultak a dolgok…
11. Sigh No More (1991)
A jelenből visszatekintve, hosszú mellőzés után a kettes és a hármas Gamma Ray album nálam fejben kábé egy szinten volt, „kívülről” meg nem tudtam volna mondani, hogy melyik érdemli meg a magasabb polcot. A maga idejében mindkettőt szerettem, de aztán jöttek a jobb anyagok, és ezeket már a ’90-es években is csak nagyon ritkán hallgattam. Most viszont kiderült, hogy nagyon is van különbség a kettő között. A Sigh No More album olyan húzónótákkal veteti észre magát, mint a Rich and Famous, az As Time Goes By vagy a himnikus One with the World, de jó a Changes második fele is, valamint a lemezen olyan, már-már progresszív drágakövek is megbújnak, mint a Dream Healer. Az olyan gyengébb darabokról viszont, mint a Countdown, a (We Won’t) Stop the War vagy a Start Running jobb minél előbb megfeledkezni. Összességében – főleg ha a később készült alkotásokat is nézem és Scheepers orgánumára gondolok – ez ma már nem igazán az én zeném.
10. Empire of the Undead (2014)
Ha hallgattam is a Gamma Ray utolsó négy albumát, az meglehetősen régen és kevés alkalommal történt. A 2001-es No World Order! megjelenését követően éreztem először a fáradás, fakulás, az ötletek elapadásából adódó önismétlés jeleit, ezért aztán az új évezredben valamennyire el is távolodtam a csapattól. Pontosabban, csak a régebbi korongjaikat pörgettem, az újabbak egészen mostanáig idegenek maradtak számomra. Pedig a banda valamennyi albuma szerethető, mindegyiken – még a leggyengébben is – vannak fogós, lendületes témák.
Érdekes, az újkori négyesből ezt a lemezt ismertem a legjobban, most újrahallgatva viszont ezen találom a legkevesebb kiemelkedő momentumot. A címadó nótában zseniális a gitárszóló és a végén a refrén variálása is megérdemel egy halk tapsot. A Seven refrénje is fülbemászó, a Master of Confusion pedig mindent visz, de a többi néma csönd… Vagy még inkább: sokszor hallottunk már tőlük ilyet. Máig ez a Gamma Ray utolsó nagylemeze. Talán nem véletlen a hosszú csend és a klasszikus, hansenes-kiskés Helloween felélesztése…
9. To the Metal! (2010)
Az időben utolsóként megjelent négy lemez között tényleg nüanszok döntöttek. Egyik albumhoz sincs érzelmi kötődésem, évtizedekre visszanyúló, közös élményem, így szinte új anyagként hallgattam őket. Az ezen a korongon hallható All You Need to Know-t Hansen Michael Kiskével énekli. A címadó szerzemény a Judas Priest Metal Gods-ára hajaz, refrénje pedig a korai Helloween Heavy Metal (Is the Law)-jának szájbarágós kórusát idézi fel. A No Need to Cry összetettsége a Queen nagyívű nótáit juttatja eszembe, egy kicsit be is mennek vele az erdőbe, ami egyeseknek bejöhet, mások pont emiatt fintoroghatnak. Kedvenc nótám az Empathy, ennek a refrénjétől mozdulok meg a leginkább, plusz keleties dallamok is helyet kapnak benne.
8. Majestic (2005)
Zeneileg ez is olyan album, mint elődei, a ’90-es évek második felében született klasszikusok, annyi különbséggel, hogy jóval kevesebb fényes pillanat van rajta. Ha a To the Metal! egy sokszínű alkotás volt, ez jóval homogénebb. Mondjuk, a nyitó, vérforraló tempójú My Temple és a Blood Religion is nagyot üt. Utóbbi basszusgitáros-kórusos középrésze az Accept Balls to the Wall-jának hasonló témáját idézi. A Condemned to Hellben sepulturás ritmusokat hallunk, a Revelation pedig úgy kezdődik, mint egy Rhapsody nóta, úgyhogy ennél az albumnál (is) erőteljesen az idegen tollakkal való ékeskedés esete forog fenn.
7. Land of the Free II (2007)
A ’95-ös, első Land of the Free után itt is valami monumentálisabb, húsba égőbb produkciót vártam. Ehhez képest a folytatás szimplán csak egy remek Gamma Ray album. Nem érzek benne csúcs- és mélypontokat, inkább egyenletesen magas színvonalat és felszabadultságot. Egyszerűen jó hallgatni. Kedvenc dalom az Empress, amelyben az Accept Metal Heart-ja és a Poljuska (Vár ránk a síkság) című orosz háborús nóta ad randevút egymásnak, illetve a Real World, amelynek táncos dallamossága már-már a punk pop határát súrolja.
6. Insanity and Genius (1993)
Ez már egy sokkal jobb album, mint a közvetlenül előtte megjelent Sigh No More. Egyrészt Hansennek Scheepersszel is sikerült emlékezetes, ütős nótákat írnia, másrészt mintha rátalált volna annak az ösvénynek a végére, amin haladva – már Ralf nélkül, a saját hangján – végül sikerült kiteljesednie. Olyan slágerek sorakoznak itt egymás után, mint a No Return, a Last Before the Storm, a névadó Gamma Ray (nem tudom, hogy Kai erről a régi Birth Control nótáról nevezte el a csapatot, vagy csak később bukkant rá, és akkor kötelezőnek érezte feldolgozni), vagy a musical-es, rockoperás Heal Me, ami ismét csak az alkotó sokszínűségét, sokoldalúságát dicséri. Az olyan daloknál viszont, mint a The Cave Principle, a 18 Years vagy a Your Tørn Is Over meg-megtorpan a diadalmenet, ezekre az időszakokra egy kissé fakóbbá, unalmasabbá válik az anyag.
5. No World Order! (2001)
E lemez kapcsán számomra az volt a kérdés, hogy viszonylag kései anyagként megelőzi-e a két korai, Ralf Scheepers-szel készült albumot. Nos, meg. A Gamma Ray számomra egyértelműen Kai Hansennel az igazi, a második és harmadik korong időszakában viszont még lobogott bennem a rajongói lelkesedés, ami már a No World Order! megjelenésének évében is alacsonyabb fokozaton pislákolt. Holott a szóban forgó, 2001-es korong is remek anyag – még ha nem is mérhető a Land of the Free-hez vagy a Somewhere Out in Space-hez…
Micsoda kezdés például az intróként felcsendülő Induction („Illuminati / You’ve come to take control / You can take my heartbeat / But you can’t break my soul”), a Dethrone Tyranny és a The Heart of the Unicorn hármasa! A varázslat ezt követően is folytatódik, és azt mondhatom, hogy nincs gyenge nóta a lemezen. Úgyhogy igen, nálam ez az album egyértelműen előkelőbb helyen áll a listán, mint a kettes-hármas, Scheepersszel készült lemezek.
4. Power Plant (1999)
Innentől viszont már teljesen egyértelmű a helyzet, négy kedvenc GR-lemezem következik. Az előző évezred utolsó Gamma Ray albuma érzésem szerint egy, a kommersszel kacérkodó alkotás, és nem csak a Pet Shop Boys It’s a Sin-jének feldolgozása, hanem az olyan slágergyanús szerzemények miatt is, mint a Send Me a Sign, a Gardens of the Sinner, a Short as Hell vagy az újabb, szintén alapra vett fémhimnusz, a Heavy Metal Universe. A csapat muníciója ráadásul az anyag végére sem fogy el: az utolsó húsz percet is olyan nagyszerű nóták töltik ki, mint a nagy példakép Judas Priest előtt fejet hajtó Wings of Destiny, a lemez talán legjobb refrénjével megkoronázott Hand of Fate, és a címével ellentétben diadalmasan optimista Armageddon. A Power Plant egy fokkal halványabb, mint ikertestvére, a szintén erősen sci-fi hatású Somewhere Out in Space, viszont még így is az életmű érett korszakának egyik alappillére.
3. Somewhere Out in Space (1997)
Hansen és csapata itt volt a topon az űrutazós-alienes tematikában, de zeneileg is nagyon egyben van az anyag. Sűrű, ütős hangzás, fogós nóták és hangulat, minimális üresjárat. A 25 éves jubileum kapcsán a közelmúltban elég sokat hallgattam (és itt írtam róla bővebben), aminek eredményeként csak még jobban megerősödött bennem a meggyőződés, hogy a Somewhere… a Gamma Ray életművének egyik kiemelkedő alkotása.
2. Heading for Tomorrow (1990)
A Heading for Tomorrow és a Land of the Free a Gamma Ray két markáns (Ralf Scheepers, illetve Kai Hansen énekesi ténykedéséhez köthető) korszakának csúcsalbuma. Mindkettő zseniális alkotás, ám mivel hozzám hangzását és koncepcióját tekintve is az utóbbi áll közelebb, így az emblematikus debütöt ez alkalommal csupán a lista második helyére rangsorolom. Akárcsak a Somewhere Out in Space-t, ezt az albumot is méltattam már korábban (itt), így most nem ismételném magam, csupán azt jegyezném meg, hogy a Heading… méltó utódja a Helloween Keeper of the Seven Keys albumainak, a címadóhoz hasonló, monumentális szerzeményt pedig Hansen sem előtte, sem utána nem tudott írni.
1. Land of the Free (1995)
Vannak olyan ikonikus albumok, amelyeket magamban olyan magas polcra helyezek, hogy aztán csak nagy ritkán veszem le őket onnan. Ilyen nálam a Metallica Master of Puppets-e, a Dream Theater Awake-je vagy a Testament The Legacy-ja – a Gamma Ray-től pedig az első Ralf Scheepers nélkül készült lemez, a Land of the Free. Amin Kai valószínűleg nagyon meg akarta mutatni, hogy új csapata élén énekesként is megállja a helyét. Itt-ott azért érezhetők vokális bizonytalanságok (gyengeségek), a zene viszont nagyon rendben van. Olyannyira, hogy szerintem ezen a GR albumon halljuk a legkidolgozottabb, leginkább rétegzett muzsikát, a legtöbb hangszeres finomságot. És persze a dalokra sem lehet panasz: szinte valamennyi himnikus magasságokban szárnyal, és nálam még ma is előjön a libabőr az olyan nótáktól, mint a Rebellion in Dreamland („Have no fear / rebellion is here”) vagy a témahalmozó Man on a Mission/Fairytale kettőse. A Farewellben Hansi Kürsh vendégszerepel, a Time to Break Free pedig Michael Kiske tér vissza diadalmasan a nagyközönség elé. Közel tökéletes anyag, ma sem tudnék öt pontnál kevesebbet adni rá.
Leave a Reply