Mivel 2022 lemezmegjelenések tekintetében egy kiemelkedően erős év volt, egy csomó anyag lemaradt az esztendő legjobbjait tömörítő Top 10-es listámról. Ezért állok elő én is egy – rögtön kétrészes – „Futottak még…” cikkel, benne olyan albumokkal, amelyek megérdemelnek egy kis figyelmet, de önálló kritika nem született róluk.
Battle Symphony: War on Earth
A Battle Symphony egy egyszemélyes metal agymenés, a görög származású, hiperaktív Nikos Tzouannis szerelemprojektje. A zenei újságíró, regényíró, billentyűs egy fantasztikus gárdát toborzott maga mellé dalainak előadására: olyan nevek sorakoznak itt, mint Daniel Heimann (Lost Horizon), Nicholas Leptos (Warlord), Roberto Tiranti (Layrinth) vagy Gus Drax (Suicidal Angels). Nikos nem esik abba a hibába, hogy túltolja a hangszerét, nem akar az első sorban állni, így a fantasy/sci-fi ihletésű dalokban a billentyű inkább csak színez, egyszerű, de mégis fogós dallamokat hoz. A dalok viszont nagyszerűek, köszönhetően a profi előadógárdának. Itt-ott progos felhang is van, de ez inkább egy nagyszerű epikus power musical.
Dragonland: The Power of the Nightstar
A svéd fantasy power alakulat sok-sok éve ajándékoz meg bennünket hol jobb, hol némileg gyengébb albumaival. A zenekar 2011-ben kiadta minden idők egyik legjobb fantasy power lemezét, az Under the Grey Bannert, és mintha csak ők is érezték volna, hogy ennél már nem lesz jobb, szépen bele is álltak a földbe. Majd talán a Covid, talán valami más miatt, de 2020 körül újra mozogni kezdtek. Dalírásuk és stúdiózásuk eredménye pedig az új, minden eddiginél változatosabb dalokat tartalmazó lemez. Johannes Heidgert hangja jellegzetes, szinte a Dragonland védjegye, a dalok a sztenderd power jegyek mellett olykor már progresszív irányba hajlanak el. Időt kell adni ennek az albumnak, minőségi munkának tűnik.
Prehistoria: Cursed Lands
Az eddig mindössze egyetlen EP-vel jelentkező US power banda nálam akkor lépett kult státuszba, amikor először meghallottam azt a négy dalt, ami ezen az anyagon felsorakozik. Alonso Zo Donoso tipikus US power hang, égi magasakat sikoltozik, de ha kell, erő is van a hangjában; leginkább James Rivera ugrik be a hallatán, és valóban, a Prehistoria mint zenekar is a Rivera iskola bandáihoz hasonlít, olyanokhoz, mint a Destinys End vagy a Helstar. A műfajában mestermű.
Quantum Twilight: Hypersonic Demolition
Egy eszeveszetten fiatal és mégis eszeveszetten tehetséges amerikai srác, bizonyos Greg Russell gondolt egyet, és egy akkora Dragonforce albumot rittyentett a semmiből, hogy az ember csak kapkodja a fejét. A hangzás némileg amatőr, valószínűleg házi stúdióban született, a gitártémák viszont Hermann Lee, a Dragonforce vezető bárdistája tetszését is elnyernék, a szintén tejfölös szájú énekes, Jarrad Biron Green pedig hozza azokat a magas fekvésű énektémákat, melyek ezekhez az üveghangú gitártémákhoz illenek. A műfaj kedvelőinek érdemes megjegyezni a banda nevét!
Resistance: Skulls of My Enemy
Ha éppen egyik reggel úgy sóhajtanál fel, hogy „Ejj, de hiányzik egy kis korai Metal Church azzal a jó kis David Wayne-es smirglipower hanggal, isten nyugosztalja szegényt!”, akkor úgy tűnik, valaki meghallgatta a kívánságodat, ugyanis az amcsi Resistance elhozza neked azt, amire mindig is vágytál: erőteljes dobok, csattogó basszus, súlyos riffelés és érdes hangú power metal! A remek borítójú Skulls of My Enemy olyan, mint egy korai Metal Church album, vagy még inkább, mint egy Reverend lemez, ami nem is annyira meglepő, ha megnézzük, kik alkotják a zenészgárdát, akik között bizony egy Reverend tagot is találunk.
Svartsot: Kumbl
A dán folk/death formáció mindig azon kevés pagan metal zenekar közé tartozott, akiket nagyon tudtam kedvelni amiatt, hogy egyedien és jó ízléssel csempészték bele a skandináv népzenei témákat a dalaikba. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy Thor Bager nem angolul énekel/acsarog, hanem anyanyelvén adja elő a dalokat. Hosszabb hallgatás (2015) után idén végre újabb lemezzel rukkoltak elő, ami először nem kapott el, de sokadszori hallgatás után elég nagy kedvencem lett az album. A 2005-ös debüt, a Ravnenes Saga zsenialitását talán sosem fogják elérni, de a Kumbl még mindig műfajának gyöngyszeme!
Wind Rose: Warfront
Miután az olasz brigád megtalálta magának a törpöket, mint eddig még ki nem vesézett fantasy metal témát, erősen rá is gyúrt erre a hálás ihletésre szövegileg és zeneileg, sőt megjelenésben egyaránt. Ez persze néha megmosolyogtató, de tagadhatatlanul működik. Értenek a menetelős, tárnanyitogatóan nagy dalok írásához. Szinte rögvest csákányt ragadnál, ahogy meghallod a Warfront dalait, és rohannál le Moria bányáiba aranyat termelni! Érzésem szerint a 2019-es Wintersaga erősebb himnuszokat tartalmazott, de a ’22-es eresztés sem rossz. Kíváncsi vagyok, zeneileg innen merre és meddig lehet elmenni, de hát a Powerwolf is fényesen bebizonyította, hogy ami egyszer jó volt, arról még sok bőrt le lehet húzni.
Válasz írása