Jöhetnek háborúk, mehetnek járványok, küszöbön állhatnak vagy akár már az ajtón belül is lehetnek gazdasági válságok, a győri Devoid nem enged a maga diktálta tempóból. Egy év, egy lemez. Pontosabban minden évben érkezik valami hanganyag, ha az jelen esetben nem is teljes értékű hanghordozó. Lehet boncolgatni, hogy az egyes formátumok kategorizálásának van-e még bármi jelentősége, de ezen ma már legfeljebb a hozzám hasonlóan az előző évezredből itt ragadt hallgatók rugóznak. A 2021-es Dusk a maga huszonnyolc percével nagylemez volt, a december közepén befutott új anyag pedig a bő negyedórájával EP-ként van nyilvántartva.
A családi vérvonal és a közelmúltbeli muzsikálás révén a thrash vonalról érkezett Macher Zoli gitáros, aki a Story énekes/gitárosának a fia, saját jogán pedig ugyanilyen pozícióban az egykori (?) Inhalator egyik alapítója volt, a Pass On Hope soraiból ismerős Waldmann Szilárd énekessel és Horváth Attila dobossal vágott bele a Devoidba. A négyfős felállás pedig Nyemcsek Csaba gitárossal lett teljes. Hozzájuk csatlakozott, és ha jók az információim, a Parallel Realities EP-n mutatkozik be Papatyi Adrián basszusgitáros.
A zenekar saját bevallása szerint hardcore metalban utazik. Erre én is rá tudok bólintani, azonban ez a halmaz túl tág, más kategória pedig túl szűk lenne nekik. Így a szókapcsolathoz még olyan jelzőket tennék hozzá, mint modern, nu metalos ízekkel fűszerezett, groove-centrikus vagy hogy a szakmai terminusokon kívül mást is bedobjak, tenyeres-talpas. A két előző anyag megszólalása sem volt bárgyú, de az új EP még azokra is rádob egy szeneslapátnyival. A hangzás tekintetében tehát sikerült még egyet előrelépni, a hazai extrém metal vonalon jól ismert Hájer Gergő (lásd: Omega Diatribe, illetve Audionerve/Vented) olyannyira odatette magát a keverésnél és a masternél, hogy anélkül is berezonálnak az ablaküveg táblái, hogy csutkára tekernénk a hangerőt.
Ugyan kevesellem az öt, voltaképpen csak négy dalt, de ez legyen az én bajom. Az intró szerepét betöltő Breath of Oizys a vihar előtti csend, az utolsó mély lélegzetvétel ideje a negyedórás, négytételes csapkodás előtt, utána már szusszanásnyi szüneteket se nagyon kapunk. A bevezető után érkező Cheapest Fake of All viszi be az első jól irányzott balegyenest. Hatebreed-es kalapálás, dallamos gitártémák, egy jól elkapott kiállás, Szilárd önmagát most sem kímélő, torokköszörülő előadása és egy bólogatós levezetés. Röviden ennyi. A Can’t Set annyira naprakész, hogy az első feléről olyan fullasztó anyagok jutottak eszembe, mint az Absent In Body vagy az Amenra legutóbbi lemezei. A disszonáns gitárok, a belassított témák maguk alá temetik a gyanútlan hallgatót. A levezetőben helyet kapott szóló ugyan hoz némi enyhülést, de a címadó ismét az arcunkba tapos. Ebben a dalban némi melodikus death metal ízt is érzek, de ezt az eszelős vokálok alaposan el is nyomják. A záró Divide pedig egy Devoid-mércével nézve hagyományosabb tétel, egy olyan középtempós, HC-ízeket is felvonultató szerzemény, amilyeneket a tavalyi nagylemezen nagykanállal fogyaszthattunk. Hogy mégse legyen ilyen egyszerű a képlet, épp ebben a dalban kapott helyet az anyag talán legjobban sikerült gitárszólója.
Az elején kellett volna említenem, de a végére hagytam a borítót. Waldmann Boglárka ismét kitett magáért a grafikával; örvendetes, hogy miközben a kinti „nagyok” egyre inkább a minimal design felé mennek el, addig egy hazai underground banda erre is figyelmet fordít. A Parallel Realities ugyan az eddigieknél kisebb, de kész csomag egy olyan hazai formációtól, amelynek ez alapján is jár(na) a szintlépés.
Nameless
Leave a Reply