Mazochistának lenni jó dolog, zenei értelemben véve mindenképpen. Soha nem tudhatja ugyanis az egyszeri zenerajongó, hogy mikor fog kellemes élményekkel telve kikecmeregni egy-egy muzikális önmarcangolásból. Jómagam például kifejezetten szeretek belemerülni az általam nem feltétlenül preferált zenekarok munkásságába, annak reményében, hogy hátha sikerül megértenem, mit esznek rajtuk a rajongók. Hiszen hogyan is tudnánk érdemben véleményt nyilvánítani valamiről, amit nem is ismerünk?
Nagyjából így került nálam a képbe a barátságos nevű Deströyer 666 gárdája is. Hazudnék ugyanis, ha azt állítanám, hogy szász százalékig tisztában voltam a banda eddigi pályafutásával. Amolyan szegecses-láncos-károgós old school black/thrash bandaként éltek az emlékezetemben, akik inkább követnének el rituális öngyilkosságot, mint hogy egyetlen lépésnyire is letérjenek az igaz fekete fém ösvényéről. Korai zsengéikkel kapcsolatos homályos emlékeim legalábbis egy ilyen zenekar képét vetítették elém.
Ám amikor unaloműzésképpen végighallgattam a Never Surrender címmel megjelent friss korongot, hatalmasat kellett csalódnom, mégpedig pozitív értelemben. Merthogy ezek a dalok ugyan még mindig magukon hordozzák az északi fémzenék fagyos hangulatát, de legtöbb helyen inkább a klasszikus heavy metal elemek dominálnak a korongon. Számomra ez mindenképpen örömteli fejlemény, ám a true blackerek ennek biztos nem fognak örülni. Nem is értem, hogy gondolta ezt a zenekar, ezért bizony fejek fognak hullani.
Mondom én, hogy jó dolog néha egy kicsit szétnézni az ismeretlen bandák háza táján. Blastbeat-hegyekre és vérhányásra felkészülve leülsz meghallgatni egy black metalnak minősülő korongot, erre már a kezdő nótánál kapod is az arcodba a meglepetést, egy bődületes heavy metal riff formájában. Bevallom, olyan „nyálasnak” számító klasszikus metal csapatok neve ugrott be a dal hallatán, akiket inkább meg sem említek, nehogy egy fáklyákkal felvértezett, festett arcú lincselő tömeg kopogtasson az ajtómon éjfélnek óráján. Az is meglepő volt továbbá, hogy az énekes /gitáros K.K. Warslut orgánuma legfeljebb annyira minősül extrémnek, mint Cronos bácsié. Vicces kis mellékszál, hogy hősünk nevét először „Walrus”-nak sikerült olvasnom. Aztán persze megvilágosodtam: hogy lenne már rozmár, hiszen egy ilyen vérgőzös bandában csakis háborús szajháknak lehet helyük! Még hogy Walrus, ugyan már! Ez itt nem a szaros Beatles, itt nem visszafelé kell hallgatni a lemezeket, ha sátánista üzeneteket akarunk hallani.
Persze az ős-fanatikusoknak is dobnak némi farkasrágta csontot a zenészek, akadnak itt azért fénysebességgel elfűrészelt riffek, meg eszeveszett dobtémák. Aki az ilyen zenei megoldásokat preferálja, az mindenképpen az Andraste, Pitch Black Night, Rather Death trió irányából közelítsen az anyaghoz, főleg, mert ezekben még a régi idők károgós hangvétele is megidézésre kerül. Hozzá kell azonban tenni, hogy a pusztító sebességgel daráló gitárok ellenére ezek a dalok is kifejezetten fülbemászó dallamokkal vannak felvértezve. Egy pillanatra el is gondolkodtam, hogy milyen remek kis folkos nóták lehetnének ezek, ha, mondjuk, balalajkát adnánk a zenészek kezébe. De persze ez teljes képtelenség, hiszen egy K.K. Warsluthoz hasonló trendgyilkos legfeljebb pózerfejek módszeres szétcsapkodására használna egy ilyen csoffadt hangszert.
Kedvenc dalaim egyike a Grave Raiders, ami egy kellemes, Judas Priest-es ízekkel megbolondított, tempós kis heavy metal támadás. Azaz dehogy, hogy lenne már Priest-es, egy ilyen vérben forgó szemű banda tagjai valószínűleg még az elmélyült meditáláshoz is Judas Iscariot demókat bömböltetnek. Hogyan is lenne közük egy olyan zenekarhoz, amelyik a Turbo Lover címet volt képes adni az egyik dalának! Valószínűleg a K.K. Warslut név eredetére sem tanácsos rákérdezni, nehogy nagy pofonnak legyünk kis gazdái.
A kiemelkedően erős dalok közé tartozik még a Savage Rights, amelyben Warslut bátyánk a kezdeti venomos acsarkodás után egy olyan himnikus refrént villant, hogy elsőre azt hittem, rosszul hallok. Tud ez a morcos tekintetű figura énekelni, ha akar. Ha engem kérdeztek, a jövőben többször is kamatoztathatná ebbéli képességeit. Jófajta, erőteljes, férfias énekhanggal van megáldva. Már ha szabad még manapság ilyet mondani. A lemez fináléja szintén parádésra sikerült, nem gondoltam volna, hogy valaha is egy ilyen nagyívű, epikus metal nótát fogok hallani ettől a csapattól. Halk felvezetés, könnyfakasztó gitárok, és végül maga a katarzis. Ahogy kell. Ha nem egy ilyen marcona zenekarról beszélnénk, helyenként akár kifejezetten szépnek is mondanám a dalt, persze csak a maga barbár módján. Talán nem volt tudatos húzás a csapat részéről, de a dal vége felé hallható kórusnak köszönhetően még a Bathory klasszikus Twilight of the Gods lemezének felejthetetlen hangulata is felsejlik. Na, nem mintha ez baj lenne, sőt!
Szóval így állunk. A Deströyer 666 legénysége előbújt az árnyak közül, és csak úgy lazán odadobta elém az év egyik utolsó nagy durranását. Már most tudom, hogy a hideg időjárás beálltával egyre szorosabb barátságot fogok kötni ezzel a határozottan zord hangulatú muzsikával. Ki tudja, idővel talán még a csapat korábbi munkásságába is beleásom magam. Habár úgy sejtem, abban nem lesz köszönet.
Az Unchain the Wolves album nagy klasszikus, de jó lett ez az új album is. Hallgattatja magát.