Villagers of Ioannina City – Budapest, Instant-Fogas Ház, 2022. november 17.

Két koncert két egymást követő napon: a hőfokuk ugyanaz, a jellegük azonban nem is különbözhetne jobban egymástól. A csepeli Barba Negra több ezer fős embertömege (Warkings, Dragonforce, Powerwolf buli) után a belvárosi Instant családias légkörébe merültem alá, hogy zsigeri-érzelmi tripre induljak egy ötfős görög zenekar és körülbelül 300, jelentős részben külföldi útitársammal egyetemben.

Villagers of Ioannina City: aki nem ismeri őket, a nevük alapján valószínűleg egy folk/világzenei produkcióra tippel, és a folk mint fűszer stimmel is. Az alaplé azonban sűrű pszichedelikus/stoner metal, amelynek horzsolása időnként megtévesztően Kyuss-os, szellőssége, szikársága, nyersesége a The Cult-ot idézi, de a Primordial ősi időket idéző megszólalása is felemlegethető párhuzamként.

A zene egy-egy gerjedő hangból kiindulva, fokozatosan építkezik, hízik, és dönti végül a hallgatóra a mázsás falakat, sodor el mindent az útjából. A frontember, Alex Karametis az angol nyelvű ének mellett időnként farkasként vonít, ezzel is muzsikájuk ösztönösségét, természet-közeliségét hangsúlyozva. És igen, nyilván ott vannak a dalokban a görög hegyvidék azon népzenei motívumai, amelyeket jóval kevésbé ismerünk, mint a világ közös kultúrkincsévé vált, buzukin előadott rembétikót. A folk vonalat a Villagers…-nél olyan fúvós hangszerek használata erősíti, mint a duda, a klarinét vagy a kaval.

Többeknek, akikkel a koncert előtt/után beszéltem, a VoIC kapcsán meghatározó élménye az együttes 2020-as athéni fellépéséből készült látványos, kétórás koncertfilm. Az tényleg nagyszabású produkció volt, amihez képest az Instant tenyérnyi színpadára felsétált öt, jórészt hétköznapi külsejű fickó, akikről persze sokan tudtuk, hogy mire képesek. 🙂 A korábbról ismert felálláshoz képest (úgy látszik, náluk tényleg nem fért meg két dudás egy csárdában) mára csupán egy fúvósuk maradt, beszállt viszont egy billentyűs, aki ezen az estén a lágyabb hangokért felelt.

Csupán a kezdés előtt néhány perccel estem be a koncertre, valahogy mégis rövid időn belül az első sorban találtam magam. Még meg sem szólalt a zene, de a basszusgitáros már egy belső muzsika hangjára billegett, majd a frontember megpendítette az első húrt, és azonnal működni kezdett a varázslat. Mintha csak hangolná a gitárt, mintha spannolni akarná magát, társait és a közönséget, holott ez már a nyitó nóta volt (Welcome). A lomha ritmusra akaratlanul is mozdult a fej, a láb; volt, aki azonnal felvette az utazósebességet, másokat szép lassan, fokozatosan ragadott magával a produkció, és kerültek transzba vagy éppen extázisba a hipnotikus ritmusok hatására.

A nem éppen rövid nótákat a közönség hangos tetszésnyilvánítása követte. Időnként, az általam kevésbé ismert számoknál, a monotonabb részeknél éreztem azt, hogy akár öncélúvá is válhatna, unalomba is fulladhatna ez a vége-nincs jammelés, de szerencsére ilyenkor mindig jött egy gyorsabb nóta vagy éppen legnagyobb kedvenceim, a Father Sun és a Millennium Blues.

Az alapprogramban 11 szerzemény hangzott el, majd Joánina lakói még visszajöttek eljátszani a Zvara/Karakolia EP két dalát. Csaknem két órán keresztül voltak színpadon, és egy egészen különleges élménnyel ajándékozták meg azokat a szerencséseket, akik a viszonylag csekély hírverés ellenére tudomást szereztek erről az eseményről. A budapesti buliról azóta csak két számot találtam a neten, de az egy nappal korábbi, újvidéki koncert teljes egészében fent van – ha valaki bele akarna kóstolni abba, amit mi átéltünk. (A színpadkép nálunk is ugyanez volt, talán fényjáték tekintetében múltuk felül déli szomszédainkat.) Amikor ezeket a sorokat írom, még egy nap sem telt el a buli óta, de már most szívesen repetáznék.