The Organization: Savor the Flavor (1995)

A The Organization sajnálatosan rövid történetét pár évvel ezelőtt már felidéztem a csapat bemutatkozó albumáról szóló cikkemben (itt), úgyhogy ezt a részt nem nyújtanám hosszúra, de azért a legfontosabb tényeket csak megemlítem. A Death Angel 1991-es feloszlásához vezető utolsó lépés ugye az volt, hogy az énekes, Mark Osegueda kiszállt a bandából, és San Franciscóból New Yorkba költözött, hogy ott a civil életben próbáljon szerencsét.

Mindezt azonban megelőzte a zenekar egy évvel korábbi, arizonai buszbalesete, amiben dobosuk, Andy Galeon olyan súlyosan megsérült, hogy több mint egy évre volt szükség a teljes felépüléséhez. Mindez megtörte a csapat lendületét, több komoly lehetőségtől estek el így (Clash of the Titans turné Amerikában a Slayer, a Megadeth és az Anthrax társaságában, európai fellépéssorozat a Judas Priest és az Annihilator előzenekaraként), plusz miután nemet mondtak kiadójuk, a Geffen javaslatára, hogy hosszú távra találjanak helyettest a lábadozó Galeon pótlására, a cég szerződést bontott velük.

Ebben a frusztráló és kissé kilátástalannak tűnő helyzetben dobbantott Osegueda, a többiek pedig jobb híján nélküle, négyesben folytatták. Talán nem is viselhették volna a Death Angel nevet, talán úgy gondolták, annyira más muzsikát fognak játszani, hogy ahhoz teljesen „új színekbe kell öltözniük”. Így lett belőlük az Act III album egyik számának címe után The Organization. Az énekesi feladatokat jórészt Rob Cavestany vállalta magára, zeneileg pedig, a thrash-től némileg eltávolodva, a korszellemhez igazodva egy funkysabb, alternatív rockosabb irányba mozdultak el.

Puhábbak, populárisabbak voltak, mint az első három DA nagylemezen, nekem azonban így is bejött, amit az 1993-as The Organization albumon hallottam tőlük. Amire ez alkalommal kíváncsi vagyok, hogy vajon a folytatás, a két évvel későbbi Savor the Flavor annak idején miért nem nyerte el a tetszésemet. Tudom, hogy hallgattam, többször is próbálkoztam vele, de valamiért mindig kihullott a rostán. A csapattal alapvetően szimpatizáltam, nyilván a dalok nem ütötték meg azt a bizonyos mércét.

Ez volt a múlt, és most bizony jó párszor végig kellett hallgatnom az albumot, hogy pozitívumokat tudjak említeni vele kapcsolatban. Az első nekiülés alkalmával kábé a nyitó nóta (a címadó dal) végéig tartott az „újdonság varázsa”. Arra még azt mondtam, hogy elmegy, hogy viszonylag jó szám (bár egy ütősebb lemezen csupán második vonalbeli szerzemény lenne), ám a folytatás már csak langyos háttérzeneként szólt a hangszórókból, a Had a Long Today alatt pedig elképzeltem, ahogy a Death Angel csalódott rajongói tojászáporral kergetik le az előadókat a színpadról. 🙂 Holott ez is jó nóta (oké, nevezzük inkább érdekesnek), csak éppen semmi köze a filippínók zenei örökségéhez; annak idején a Saigon Kick szabadított a világra ilyen félig akusztikus, bohókás dalokat.

Pedig, és ez csak az újabb hallgatások alatt vált nyilvánvalóvá számomra, ezen a lemezen is vannak izgalmas momentumok. Például a Doomsday Eve kezdésének darkos dallamvezetése, vagy az A Way Today vokálra épülő refrénje és számvégi felpörgése. A „B oldal” nyitódalát hallva viszont valami megmozdult bennem bennem, kezdtem más szemmel látni az anyagot: a War 25-nak egész jó húzása van, ráadásul a közepén történik egy meghökkentő váltás – mintha egy új szám kezdődne (pedig nem). Rob hangja a dal elején – a hangszerek által üresen hagyott térben – hirtelen erőteljessé, hipnotikusan magával ragadóvá válik. Lehet, hogy más ezt is az album unalmas dalai közé sorolja, én viszont ekkortól váltam nyitottá erre a muzsikára.

És láss csodát, ezt követően is bukkannak fel olyan ígéretes témák, amelyek együttesen egy erősebb második félidőt eredményeznek. Az Insomnia és a Stupid Mood is lendületes, pörgős nóta, a hivatalos dallistát záró By the Time pedig az a szerzemény, amelyben a leginkább fedi egymást a The Organization és a Death Angel világa; ez a dal is simán ott lehetett volna az Act III-on a Veil of Deception vagy az A Room with a View helyett (mondjuk, egy-két árnyalatnyival halványabb azoknál). Ugyancsak húzós darab ennek a számnak a hidden track-je, az 5:37-nél kezdődő Steely Dan-feldolgozás, a Do It Again, amelyben Rob és – sejthetően – Andy énekel duettet.

Nem meglepő, hogy a funkys vonalnak köszönhetően a basszusnak is kiemelt szerep jut az albumon, és bár a gitár sokszor erőtlenül prüntyög, időnként a metalos riffek is megdörrennek, a tempót és a hangnemet pedig időnként punkos magasságokig fokozzák. A hallott muzsikáról ezzel együtt leginkább a pályája zenitjén már túl lévő Mind Funk és a The Next Room-korszakos Mordred jutott eszembe, ahogy az is tény, hogy ennek a muzsikának vajmi kevés köze van a tagok anyazenekarához. Ami nyilván nem is volt cél, viszont ez alatt a néhány év alatt új közönségüket sem sikerült megtalálniuk: miután egyik The Organization lemez sem hozta a várt eladási mutatókat, Cavestany és Galeon 1995-ben úgy döntött, hogy feloszlatja a bandát.

Három évvel később viszont már újra Oseguedával zajongtak a Swarm nevű formációban, és a Death Angel újjáalakulására sem kellett sokat várni. A második fejezet nyitányának hivatalos dátuma 2001 augusztusa, az éppen rákos Chuck Billy kezelésének költségeit támogató Thrash of the Titans koncert. Azóta pedig folyamatosan robog a banda szekere, ha nem is olyan látványosan és lenyűgöző tempóban, mint az első három album időszakában. A The Organization számára adatott négy esztendő pedig egy érdekes színfolt a zenekar történetében. A kvartett első albumát mindenképpen ajánlom, a másodikkal is tehetsz egy próbát, de ne lepődj meg, ha már a második dalnál kikapcsolnád a lejátszót.:-)