Slipknot: The End, So Far (2022)

Az új Slipknot lemezhez a kulcsot akarva akaratlanul Coly egyik cikke adta a kezembe. Főszerkesztőnk még szeptember végén játszott el azzal a gondolattal, hogy miként alakult volna személyes kedvenceinek pályája, ha az adott zenekarokban mindössze öt nagylemez van. A gondolatsor végén lévő következtetéssel egyet is kell, hogy értsek, mivel favoritjaink többsége az első öt albumával rendszerint maga mögött hagyja pályaívének zenitjét. Az említett írásban a Slipknot ugyan nem szerepelt, de a cikk rájuk is húzható, a magam részéről azzal a további megszorítással, hogy esetükben igazán három lemezben tudok gondolkodni. Az első háromban.

Mármint ha első alatt az 1999-es korongot, és nem a félig-meddig hivatalos bemutatkozásnak tekinthető Mate. Feed. Kill. Repeat.-et értjük. Corey Taylorék a nu metal hullám csúcsán jelentkeztek az első, rendes terjesztést kapott korongjukkal, amely kapásból ugyanazt művelte velük, mint öt évvel korábban a Machine Head-del tette a Burn My Eyes debüt. Azaz nyomban a színtér élbolyában találták magukat, egyúttal a hallgatók többsége minden későbbi megmozdulásukat az adott lemezhez mérte/méri. Az áldás pedig idővel átokba fordult át. Ha jobban belegondolunk, ezzel minden olyan sikeres előadó előbb-utóbb szembesül, aki évtizedeket tölt a pályán. Az elvárásoknak való szolgai megfelelés vagy önmaguk újradefiniálása is ugyanúgy válhat egy-egy lehetséges tévúttá, ahogy utóbb szerencsés lépésnek is minősülhet.

De vissza a kezdő gondolathoz! A The End, So Fart úgy kezdtem el hallgatni, hogy elvárások nélkül próbáltam közelíteni hozzá. Persze az embernek lehetetlen függetlenítenie magát attól, amit az egykori kilenc figura a Vol. 3-mal bezárólag összehozott. Azonban közben eltelt majd’ két évtized, és hiányzik Paul Gray, illetve Joey Jordison is. Utóbbi ráadásul amellett, hogy generációjának egyik legkreatívabb ütőse, a dalszerzés terén is pillér volt. Utódaikat felesleges hozzájuk hasonlítgatni. Ez a Slipknot tehát már nem lehet „Az” a Slipknot. Amit hozzá kellett tenniük a metalhoz, azt az ezredforduló környékén már megtették, kreatív szempontból mindenképpen jól döntöttek, hogy azóta a saját fejük után mennek.

Ha intróként fogom fel, akkor nyitásként vállalható az Adderall, ha viszont első dalként, akkor váratlan húzás. Mivel hat perces és Corey Taylor is „szóhoz jut” benne, nehéz szimpla bevezetőként kezelnem, szóval merész dolog éppen ezzel az ambientes vonásokat magán viselő dallal kezdeni. Ha nem a borítón lévő logót vizslatom, miközben hallgatom, semmi gondom nincs vele, annak ellenére sem, hogy a metalhoz tényleg semmi köze. Taylor amúgy az egész lemezen brillírozik, ennyire sokszínű vokálokkal Slipknot lemezen még sosem állt elő, persze a Stone Sour korongok ismeretében már nem csinál semmi meglepőt.

Ahogy a címe is jelzi, a This Dying Song (Time to Sing) már más tészta, de esetében épp olyan árulkodó a cím, mint a zárójelben lévő alcím. Szóval itt is akad olyan énektéma, amelyet az egyszeri Slipknot rajongó inkább egy Stone Sour korongra száműzne. Zeneileg meg olyan, mint egy szorosabb pórázon tartott korai Slipknot tétel. A The Chapeltown Rage kapcsán pedig már egyetlen igazi maggotnak sem lehet fenntartása. Jay Weinberg már itt, a korong elején bizonyítja, nem véletlen, hogy az idei már a harmadik lemeze a banda ütőseként.

A nyitó tétel mellett a Yen a másik szemöldökráncolós szerzemény, indusztriális gerjedései ellenére mégis van egy olyan utaztatós íve, amit az Adderall esetében (még?) nem érzek. A horrorfilmes intróval bevezetett Hive Mind már csak a címe miatt is szerepelhetne a Kaptár-sorozat majdani következő epizódjában, jóllehet nem olyan instant szerzemény, mint az Iowa korongos My Plague volt az egykori filmzenealbumon. Nincs infóm arról, hogy tudatos volt-e a dolog, de a Warranty bizonyos részleteire akár rá is lehetne énekelni a Heretic Anthem emblematikus kórusát.

A közel egyórás cucc amúgy is rengeteg váratlan húzást, atipikus nótaszerkezetet rejt, amelyek időt, energiát követelnek a hallgatótól, nem lehet csak úgy zúzni rájuk. Elég megemlítenem a régi önmagukhoz képest megfontoltan építkező Medicine for the Dead-et, vagy a címében az első két korong kódsorait (742617000027, illetve (515)) idéző old schol Slipknot-os H377-et. De itt van még a szimplább Heirloom vagy a(z a)tipikus finálé is.

Ha bármikor is jelentett neked valamit a zenekar, javaslom, hogy próbálj elvárások nélkül közelíteni a The End, So Far-hoz! Ha így nem megy, akkor se szúrj ki magaddal azzal, hogy a nyitó dal hallatán félredobod a korongot, kezdd inkább az ismerkedést az olyan kevésbé kockázatos nótákkal, mind a Hive Mind vagy a Heirloom, netán a H377! Díjazom, hogy több, mint két évtizednyi ismeretség után is meg tudtak lepni ezzel a változatos anyaggal, de azt is meg tudom érteni, ha egy régi rajongótársnak ez már túl sok.

Nameless

A szerző: Rattle Inc. 282 Articles
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*