Powerwolf, Dragonforce, Warkings – Budapest, Barba Negra Red Stage, 2022. november 16. (beszámoló)

Úgy láttam, minden kolléga, aki először járt a csepeli Barba Negrában (Red Stage), koncertbeszámolójában a hellyel kapcsolatos benyomásainak is teret engedett. Én tegnapelőtt estem át a tűzkeresztségen, és alapvetően nincsenek rossz tapasztalataim. Még telt házas buli esetén is (mint amilyen ez volt) kellően tágas a sátor, megfelelő a hangzás, a helyszíni infrastruktúra – italos pult, WC, ruhatár, merch sarok – is kiépült, bár utóbbi kettőt nagyon egymás mellé tették. Távozáskor a ruhatár jelenti a szűk keresztmetszetet, mert míg befelé mindenki szépen sorban állva adja le a cuccát, az est végén szelíd tömeg nyomul a kábé másfél méter széles ruhakiadó ablak felé. Úgyhogy maximális tiszteletem az itt dolgozóknak, akiknek a zenés műsort követően bizony rendesen fel kell pörögniük.

Az, hogy az új Barba messze van, hogy nagyon kint van a városból, relatív dolog: az autóval érkezőknek szerintem már nem oszt, nem szoroz az a plusz két-három kilométer, és a Neumann János, valamint a Prielle Kornélia utcai helyszínekhez képest is csupán a plusz egy átszállás jelent többletet. Én otthonról egy órán belül odaértem, ilyen szempontból a másik két „telephely” sincs sokkal közelebb hozzám. Más kérdés, hogy a csepeli Szállító utcából a legtöbb tömegközlekedő HÉV-vel próbál bejutni a MüPához vagy a Boráros térre, ami késő este komoly tömegjeleneteket eredményezhet. Ha valaki nem fér fel az utolsó járatra, bizony törheti a fejét, hogy taxit hívjon, vagy inkább e-rollerre pattanjon… 🙂

Még egy előzetes élmény, mielőtt rátérnék magára a zenére: egy ilyen látogatott bulin nem szerencsés kapunyitásra érkezni, mert a sor (mint szerdán is) hosszan kanyarog a keskeny járdán, nincs tér összegyűlni a bejárat előtt.

A dallamos európai power metal ünnepe ez a turné, amelynek budapesti állomására is telt házat vonzott a három fellépő, különösen a headliner Powerwolf. Aki nem hallgatja a zenéjüket, és nem járt még a koncertjükön, el sem tudja képzelni, mekkora és milyen fanatikus rajongótábort tudhatnak maguk mögött. Már gyülekezéskor is feltűntek a tömegben a szerzetescsuhát vagy apácaöltözéket viselő követők, a bulira farkasmaszkban vagy szürke-fekete-fehérre pingált arccal érkező falkatagok. És igen, a közönségben feltűnően sok volt a hölgy, és a nézők többsége a húszas-harmincas korosztályt képviselte, de szép számmal láttam nálam idősebbeket is (55+), akik önfeledten rázták magukat a németek muzsikájára.

Az aznapi jelmezversenyt kétség kívül az est első fellépői, a WARKINGS tagjai nyerték. Aki ismeri őket, tudja, hogy a muzsikusok megalakulásuk óta maskarát viselnek, valódi személyiségüket történelmi karakterek mögé rejtik. Ők a római hadvezér, a keresztes lovag, a spártai katona és a viking harcos… Akárcsak a Powerwolfé, az övék is zenés színház – élőben mindenképpen. Viszont, ahogy azt majd az albumról szóló írásomban is szóvá teszem, egy kicsit feleslegesnek érzem az új tag, Morgana jelenlétét: szólóban nem énekel, hanem hörög, a frontemberrel párban pedig inkább csak elveszi Georg Neuhauser, pardon, a római néptribun hangjának tisztaságát. Tény, hogy látványosabbá teszi a színpadi produkciót, amit egy másik statiszta, a kopasz, szakállas, kovácskötényt viselő pörölylóbáló is színesít.

A zenei programot illetően azonban az osztrák-német alakulat nem kockáztatott: legnagyobb slágereivel szórakoztatta nagyérdeműt, és az egy hete megjelent új lemezről is jó érzékkel emelte be a programba kedvenc nótámat, a Monsters-t. Plusz kislányom kedvence, a Bella Ciao, akarom mondani, a Fight is elhangzott, amit így videó formájában haza is vihettem neki szuvenírként.

A harcosok zajos tetszést arattak, én pedig konstatáltam, hogy ez is megvolt, akár mehetnék is haza. 🙂 Pedig hol voltunk még az est csúcspontjától!

Az elhangzott dalok:

The Last Battle
Spartacus
Maximus
Monsters
Fight
Hephaistos
Sparta
Gladiator

Eredetileg úgy terveztem, hogy mivel nem ismerem a DRAGONFORCE munkásságát, az ő szettjük alatt a sátor hátsó traktusába visszahúzódva lazítok, és igyekszem összefutni SZG kollégával, akiről úgy tudtam, szintén ott van valahol a csarnokban. Ám mint kiderült, ő késve tudott csak bejutni, így maradtam elől, és adtam egy esélyt az angol Nintendo metalosoknak (copyright by SZG). A csapat különben nem is annyira brit, hiszen az egyik gitáros, Herman Li Hong Kong-i származású, Alicia Vigil basszusgitáros amerikai, a dobos Luigi Anzalone pedig olasz.

Bevallom, elsőre egy kissé meghökkentett, amit tőlük láttam és hallottam. A díszlet két-két hatalmas tévéből és játékgépből állt. Utóbbiak tetejére ki lehetett állni, amit a hangszeresek gyakran meg is tettek, a monitorokon pedig folyamatosan futottak a videójátékok, ami állítólag a tagoknak is az egyik kedvenc időtöltése. Ezek pörgő tempóját vette fel a muzsika is, amit power/speed metalnak neveznék. A gitárosok virtuóz módon tekertek a húrokon, a váltott szólók alatt a középső pódiumra kiállva, egyfajta párbajt vívtak egymással. Üdítő látvány volt az apró, mosolygós, vörös hajú bőgős lány, ami viszont a leginkább irritált, az az énekes, Marc Hudson üvegrepesztően magas hangja.

Ám amint utóbbin túltettem magam, kifejezetten szórakoztatónak találtam a produkciót, amit a közönség is zajos ovációval díjazott. A Three Hammers és a Cry Thunder már első hallásra is elnyerte a tetszésemet, amikor viszont bejelentették, hogy következik a Titanic betétdala, a Céline Dion által sikerre vitt My Heart Will Go On, egy kicsit megijedtem. Benne volt a pakliban, hogy Hudson lírai dalként, férfiszopránban adja majd elő, szerencsére speed metal átiratról van szó, úgyhogy ez a dal sem lógott ki a programból. Azt hiszem, az itt hallottak alapján teszek egy óvatos próbát a csapat zenéjével… 🙂

Az elhangzott dalok:

Point of Origin (Yanni dal, felvételről)
Highway to Oblivion
Three Hammers
Fury of the Storm
The Last Dragonborn
My Heart Will Go On (Céline Dion feldolgozás)
Cry Thunder
Through the Fire and Flames

És akkor jött az a produkció, amiért a jelenlévők többsége kívül-belül ünneplőbe öltözött aznap estére. A POWERWOLF muzsikája fogós témák, slágerek gyűjteménye, amely időnként a pop határát súrolja. Természetesen a keménység is ott van benne, bár az élő felállás különlegessége, hogy bőgős nélkül játszanak. Azokat a témákat, amelyeket a stúdióban Charles Greywolf penget a vastag húrokon, színpadon ő mint ritmusgitáros és talán a billentyűs Falk Maria Schlegel pótolja a megfelelő mély hangokkal és a kellően telt hangzás biztosításával.

A csapat zenéje önmagában is meggyőző, ám látványelemekkel kiegészítve hatványozottan működik. A díszlet ez alkalommal egy romos kastély vagy kolostor volt, kiemelt szerep jutott a fáklyáknak, valamint a 3D-s háttérképeknek, és a pirotechnikával sem bántak szűkmarkúan. Ahogy említettem, a PW képi világában a vallási elemek és a farkasimázs keveredik: előbb felvonítunk a Holdra, iszunk áldozatunk véréből, majd letérdelünk, keresztet vetünk, lángoló templomi orgonán játsszuk – a szövegekbe latin nyelvű sorokat vegyítve – a himnikus szerzeményeket.

SZG kollégám szóvá tette, hogy sok volt a számok közötti szövegelés. Igen, a frontember, Attila Dorn hosszasan kommunikált a tömeggel, amivel maximálisra tekerte a közönségzajt, és a tenyeréből etette a rajongókat. Ez nyilván nem menne úgy, hogy „Köszi! Most pedig jön a következő szám, amelynek címe…” Egy showműsor, egy zenés előadás részesei voltunk, amit én egyáltalán nem bántam; nem éreztem hosszúnak a programot, pedig 18 szám hangzott el. A közönség megvadult, fülsiketítően üvöltött, kívülről fújta a dalok szövegét. A billentyűs Falk a frontember Sancho Panzájaként, bohócaként, néma pantomimesként tolmácsolta a hangulatokat, mozgatta, hergelte a színpad előtt tömörülőket, a hozzám közelebb álló gitáros, Matthew Greywolf pedig mindenekelőtt grimaszaival és pózaival tartotta fogva a tekinteteket.

Nyilván mindenkinek megvannak a maga kedvenc Powerwolf lemezei és dalai, és így mindig lehet kisebb-nagyobb hiányérzetünk, ha valamelyik favoritunk kimarad a programból. De ne legyünk telhetetlenek, mert számos emblematikus nóta felcsendült ezen az estén: én személy szerint különösen örültem a Faster Than the Flame-nek, a Dancing With the Dead-nek, az Armata Strigoi-nak, a Demons Are a Girl’s Best Friend-nek, a Blood for Bloodnak és a Werewolves of Armeniának. Ráadásul ezek a dalok rendelkeznek azzal a varázserővel, hogy miután véget értek, mennek tovább az ember fejében. Dúdolnám, énekelném őket, aztán persze jön a következő fülbemászó sláger, ami kilöki onnan az előzőt.

Úgyhogy óriási buli, felejthetetlen este volt, nekem egy-egy pipa a Warkings és a Powerwolf neve mellett, akiket szerettem volna, de eddig még nem láttam élőben.

Az elhangzott dalok:

Faster Than the Flame
Incense & Iron
Cardinal Sin
Amen & Attack
Dancing With the Dead
Armata Strigoi
Beast of Gévaudan
Stossgebet
Demons Are a Girl’s Best Friend
Fire and Forgive
Where the Wild Wolves Have Gone
Sainted by the Storm
Army of the Night
Blood for Blood (Faoladh)
Let There Be Night

Ráadás:

Sanctified With Dynamite
We Drink Your Blood
Werewolves of Armenia

(A három csapat koncertjéről készült képeinket ma 17.30-tól nézegethetitek.)

A szerző: Coly 1249 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*