Azt hittem, több Pentagram nevű csapat is tevékenykedik a színtéren, de nem, a Metal Archives mindössze három alakulatot tart számon ezen a néven. Egy mexikói thrash bandát, akik nem sok vizet zavarnak, lévén, hogy 1987-es megalakulásuk óta többször is csupán rövidebb időszakokra aktivizálták magukat, s ez idő alatt egyetlen nagylemezt sem sikerült megjelentetniük. A kultikus amerikai doom zenekart, amely irányzata meghatározó képviselője, az alapító atyák egyike. És van a török Pentagram, akik 1987-ben indultak, és az új évezredben, hogy a nemzetközi piacon megkülönböztessék magukat ugyanilyen nevű pályatársaiktól, hazájukon kívül a jóval egyedibb és egzotikusabban csengő Mezarkabulra keresztelték át magukat. A történet itt azért zavaros egy kicsit, mert bár tényleg ez utóbbi név alapján azonosítjuk be őket, valamennyi albumuk borítóján a jól ismert Pentagram felirat (logó) díszeleg, s csupán az Unspokent találtam meg mezarkabulos cégér alatt is.
A mostani – ha a „csendes-ülős” Akustikot (ami tulajdonképpen egy válogatásalbum) nem számoljuk – a hetedik nagylemezük, ám én csupán a két szélsőt – az 1990-es debütöt és az idei Makina Elektrikát – ismerem. Így viszont zeneileg még meredekebbnek tűnik az a pályaív, amit az elmúlt bő három évtizedben bejártak. A saját magukról elnevezett bemutatkozó anyag tisztán old school thrash volt, nekem – mai, újbóli meghallgatása alatt – mindenekelőtt olyan európai pionírok jutottak eszembe róla, mint a korai Destruction és Kreator. Nyoma sincs rajta egzotikus keleti motívumoknak: a török srácok olyan univerzális muzsikát igyekeztek játszani, mint példaképeik. Nyilván meg akarták mutatni, hogy helyük van a klubban, a nagyok között.
Harmadik nagylemezükön, a ’97-es Anatolián kerültek első ízben elő az orientális témák és a török nyelvű dalszövegek. Az azt követő, 2001-es Unspoken-en kapott helyet az instrumentális Mezarkabul című nóta. A rá egy évre érkező Bir albumot szinte kivétel nélkül közel-keleti témájú szerzemények töltik ki. Utána viszont alkotói válságba kerülhetett a csapat, mert következő stúdióanyaguk, a megjelenése dátumát is magában rejtő című MMXII csupán egy évtized kihagyás után érkezett, és ha így vesszük, a Makinát is egy ugyanilyen hosszú „terméketlen” időszak előzte meg.
Vagyis a zenekar már negyed százada megindult a folk metalosodás ösvényén, amelynek egy leginkább az izraeli Orphaned Land-éhez hasonló – keleties, dallamos, alapvetően lágy, időnkénti bekeményedő – muzsika lett az eredménye. A tunéziai Myrath-ot is hozhatnám párhuzamként, Zaher Zorgatiék is körülbelül olyan fajsúlyú muzsikát játszanak, mint isztambuli pályatársaik. A törökök ügyesen egyensúlyoznak a két világ határán, dalaikat hol angolul, hol anyanyelvükön éneklik, amivel egyszerre kívánnak kedvezni hazai és külföldi rajongóiknak.
Az együttes összetétele kapcsán nem tudom, hogy kell-e neveket említenem, hogy azok mondanak-e bárkinek is bármit – nekem nem igazán. Amit viszont érdekességként megemlítenék, hogy a Pentagram jelenleg egy nyolcfős kompánia, amelyben három énekes váltja egymást a mikrofon mögött, illetve a gitárosok száma is ugyanennyi. Valamint, hogy a mai felállásból hárman (Hakan Utangaç gitáros, Tarkan Gözübüyük bőgős és Cenk Ünnü dobos) a kezdetektől a banda tagjai és a csapat valamennyi nagylemezén szerepeltek.
Több dalt is anatóliai és mezopotámiai hangulat, zenei elemek szőnek át, és hát igen, akit elriaszt a török nyelvű ének, az nyilván nem erről a lemezről szerzi be a napi nehézfém-szükségletét. Én sem igazán tekeredtem rá erre a fajta muzsikára, számomra ennyi éppen elég is belőle. Viszont a maga műfajában a Makina Elektrikát minőségi, szórakoztató anyagnak gondolom, amely kiválóan megmutatja a zsáner minden szépségét, úgy, hogy a zenészek az egyes dalokban és a lemez egészén is megtalálják az egészséges arányt az egzotikus motívumok és a metal között.
Az első három szám egyértelműen folk power metal jegyében íródott, ebből kettőt törökül is énekelnek. A negyedikként felcsendülő Revenant az nóta, amelyben a csapat végre a durvább énjét is megmutatja. Rálépnek a gázpedálra, a hangszerek minden addiginál keményebben döngölnek, a vokalisták pedig smirglis hangon, kiabálva énekelnek. A program hasonlóan morcos hangnemben folytatódik a Sensizzel, ami egy mélyről jövő, lassú középtempós nóta. A csapkodós, „hu-házós” Maymunlar Gezegeniben sem adnak alább a színvonalból, a Damn the War-ban pedig ismét csak a gyorsaságé a főszerep, miközben a gitárok látványos mintákat karcolnak hallójáratunk belső falára.
Már a korábban említett Sensiznél is volt egy metallicás déjà vu érzésem, ami az instrumentális Dünya pengetését, gitárdallamát hallva csak tovább erősödik bennem. Na, ennek a nótának „végre” semmi köze Kis-Ázsia folklórjához, száz százalékig nyugati rockzene, egyik kedvenc dalom az albumról. A lírai Ödenmez viszont újra a török közönséget célozza. S hogy le se tagadhassák egyik legfőbb hatásukat, Utangaçék a végén még eljátsszák a Seek and Destroy átiratát, de úgy, mintha nem akarnának jogdíjat fizetni utána. 🙂 Úgy kicsavarják a kezdő témát, hogy a magamfajta laikus nem tudja eldönteni, vajon egy irtózatosan hamis próbálkozást vagy egy zseniális másik szólamot hall. A ritmus és a szöveg természetesen ugyanaz, viszont ha Hetfieldék egy hangnál jobbra kanyarodtak, akkor az isztambuli muzsikusok biztos a másik irányba. 🙂
A mai Pentagram nyomokban sem emlékeztet három évtizeddel ezelőtti önmagára. Hogy ez baj vagy sem, mindenki döntse el maga. Mindkettőt lehet szeretni: régen sztenderd, éppen ezért kissé sablonos thrasht játszottak, a keleties hajlítások viszont nem mindenkinek jönnek be – nekem ez alkalommal elnyerte a tetszésemet a törökök által játszott muzsika. Erős négyes.
Leave a Reply