Nygmalion: Deluminate (2020, 2022)

Miután pár héttel ezelőtt megismerkedtem ezzel a lemezzel, első benyomásaim helyességét egy gyors méréssel próbáltam leellenőrizni: vajon a death metal most frissített térképén mekkora lehet a távolság Nyíregyháza és mondjuk Florida között? Vigyázat, ez beugratós kérdés, mert a Deluminate-et hallgatva az én válaszom: semennyi. Pontosabban: nem sok, talán néhány centi. A zenei élet egyik gócpontjához képest ilyen csekély, hibaszázalékon belüli eltérés már önmagában is elegendő okot ad arra, hogy felkapjuk a fejünket, de ezen túl – függetlenül attól, hogy ki hová helyezi el viszonyítási pontjait – saját érdemei mentén is az a minimum, hogy ne menjünk el mellette szó nélkül.

Bár a Nygmalion debütálásáról van szó, nem ez az első album, ami kikerül a kezük alól. 2012-ben, Inherited Burden címmel egyszer már letették a névjegyüket az asztalra – igaz, azt még Nigromantia néven, és némileg más irányba haladva, de már ugyanazzal a line up-pal, amivel ma is működnek. A tíz évvel ezelőtti, nyersebb megközelítésű, de dallamokat azért nem nélkülöző death vonalas próbálkozás után fejlődésük belső dinamikája egyértelműen a melo-death felé tolta az arányokat, – emellett szintlépés is történt –, így a látszólag felesleges névváltoztatással mintegy új fejezetet nyitottak a kvartett történetében.

A Nyíregyházához köthető csapat felállása Egri-Kiss Dávid gitáros csatlakozásával vált teljessé, aki az Inherited Burden munkálatai során került a képbe, a már régebb óta együtt zenélő Gaál Krisztián basszusgitáros/énekes, Kiss Péter gitáros és Gazdag Gergő dobos mellé. És hogy mire képesek ők négyen – túl a Nigromantián, évtizedes összecsiszolódást követően, – immár mint Nygmalion? A tavalyelőtt digitális formátumban, most pedig a HammerWorld jóvoltából – egy bónuszdallal kibővítve – fizikai hanghordozón is megjelent Deluminate mindent elmond erről.

Én ugyan önkényesen Tampához és Miami-hoz illesztettem a vonalzót, de illeszthettem volna Stockholmhoz vagy Göteborghoz is – vagy a melodikus death metal színtér bármelyik jelentős városához –, a Nyírség szíve egyiktől sem esik messze. Ha a tagok által is említett hatásokat veszem alapul, és azt mondom például, hogy Opeth, máris sejthető, hogy nagyjából hová van helyezve az a bizonyos léc, de a jazz-mentesített, Focus-érás Cynic, vagy akár a Death is stabil támpontot adhat a Deluminate ötvenhat percéhez – főleg a kificamodott mutatványok pontossága és intenzitása tekintetében, vagyis abban a mentalitásban, ahogyan a komplexitást értelmezik.

Az, hogy hazánkfiairól van szó, már eleve bizsergető pluszt ad az élményhez, aminek átütő ereje nagy erővel sugárzik a tizenhárom tételes mű minden percéből. Az elkapott fonál legelején eredetileg az intróként funkcionáló, alig egyperces Exposed-et találjuk, és őszintén szólva egy kicsit furának érzem, hogy a brazil énekes (és rajongó) Skeeter-rel közös bónusz tétel, a Helldive miért került a CD-s verzión ez elé. Nem mintha gond lenne vele (bár egy nyúlfarknyit kilóg a sorból), de úgy látszik, én már csak megmaradok annak a régi vonalas zenehallgatónak, aki a ráadásokat a műsor végén tudja igazán örömmel fogadni. Ezeket én alapvetően búcsúzás előtti baráti gesztusként, hiánypótló ráadásként szoktam elkönyvelni (amiket kedvem szerint hanyagolok vagy meghallgatok), és inkább számítok felbukkanásukra zárásként, mint nyitányként. Én a Helldive-ot inkább tettem volna a Cloudwalker után, de ez egyetlen apróság, amibe bele tudok kötni, és ez is olyannyira szubjektív meglátás, hogy az album összértékét tekintve nincs sok relevanciája.

Mindenki tudja, milyen az, amikor egy addig ismeretlen banda kevesebb, mint három perc alatt baráttá válik, öt perc után pedig már a rajongója vagy. Pont erről van itt szó. Ha olyan tételeket hallok, mint a zenekar nevét is adó Nygmalion, vagy a Twist of Fate, boldogan dőlök hátra, és kényelmesen elmerülök a jóságban, de ugyanezt teszem a The Quantum Queen, a Human Eclipse és a Fracture közben is. Hazai vonatkozásban ritkán érzem azt, hogy egyben vagyunk, otthon vagyunk, közben pedig a nemzetközi színtéren is láthatóvá váltunk – most igen. Amiben a stílus alapbandái a legjobbak, és amit a leginkább díjazni szoktunk tőlük, az köszön vissza itt is, a konkrét utalások és bántó idézetek teljes mellőzésével.

A mesterien összerakott kompozíciókban egy pillanatra sem áll meg az élet. A témák és váltások szaporán potyognak körülöttünk, mint földrengéskor a tetőcserepek, a halmokba gyűlt bicsaklások és tördelések szeszélyes mintázatából pedig úgy rajzolódik ki a lemez ismerősen is izgalmas kottája, mintha géppuskatűzzel írnák a fejünk fölé, egy sötét, földből kiálló betonfalra. Az azonnal ható, sem nem hosszú, sem nem rövid számokban a srácok úgy emelik négyzetre a képlet összetevőit, hogy a nagy kavarodásban arról sem feledkeznek meg, hogy az izzadságszagot nélkülöző mutatványok közben miként vonzzák magukra a figyelmet, és tartsák azt fenn. Az ebben a szellemben fogant, de látszólag nyugisabb vizekre tévedő Worth is úgy kerek, ahogy kell, és a két instrumentális tétel, a Relapse X és a lecsengésnek ideális Cloudwalker is játszi könnyedséggel levesz a lábamról.

A zenekarhoz teljes joggal hozzárendelt melodic death szókapcsolatból számomra a „melodic” összetevő általában problémás szokott lenni, mert folyton attól tartok, hogy a dallamosodás (különösen ének terén, de a gitárnál is), ha nem tartják kordában, és túlgondolja magát, szétbarmolja a masszív metal élményt (műfajon belül nálam a Dark Tranquillity Haven-je vagy a Projector-a számít egyfajta végső határnak, és persze az Opeth elmerengősen is vaskosabb korszaka – de az külön kategória). Szerencsére a Nygmalion nem sétál bele a csapdába. A megjegyezhetőséget jó ízléssel támogató dallam-összetevő a helyén van kezelve, és olyan helyeken bukkan fel, ahol valóban organikus szerepet kap – például a kiállások mentén szétdobálva, aztán a szólókban és a díszítésekben – gazdag logika szerint kimatekozva, de nem az arcom előtt hadonászva.

A hangszeres játék előtt is meg kell hajolnom. A dobcájg mögött ülő Gazdag Gergő minden ismeretet besöpört a dobolással kapcsolatban, amit az Opeth-Cynic vonalról össze lehet szedni. Szélsebes kéz- és lábmunkájának eredménye domináns szerepet kap a kiemelkedően megdörrenő anyagban, csakúgy, mint a feszes ritmusaira rágerjedő és egy szögbelövő kedvességével simogató riffek, amelyek az eredetileg kisegítő gitárosként beugró Egri-Kiss Dávid ujjai és esze járását követik – lévén, hogy Gergő mellett ő lett a csapat egyik fő dalszerzője. A Nigromantiás idők óta énekfronton jeleskedő Gaál Krisztián határozott és kellően változatos hörgése szintén meghatározó eleme az összképnek (és angolból is ötös!) – el is vonja egy kissé a figyelmet saját basszusjátékáról, és hát a másik gitáros, Kiss Péter is nyakig benne van a meggyőző erőben, amit a lemez felmutat.

Nem is akarom ezt túlragozni, mert a Deluminate olyan album, amely nem szorul rá senki támogatására vagy érveire. Meg kell hallgatni, örülni kell neki, és büszkének lenni rá, mert emberes anyag ez, műfajának bivaly képviselője. Ha kihagyod, magadra vess.

A szerző: Bársony Péter 93 Articles
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*