Mondhatni, az utolsó pillanatban sikerült elcsípnem a bulit, de végül odaértem. A thrash hőskorában (a 20. század végén, a rendszerváltás környékén) nem sok esélyét láttam, hogy valaha itthon láthatunk ilyen kaliberű zenekarokat. Mondanom sem kell, a ‘80-as évek végén a legtöbb rocker gyűjteményében ott sorakoztak a mai estén fellépő bandák – legtöbb esetben másolt – kazettái. És rommá hallgattuk őket. Az MTV Headbangers Ball Tour már, ha jól számolom, harmadjára hozta el hozzánk a stílus kiemelkedő képviselőit (pár évvel korábban már volt többek között Sodom, Exodus, Death Angel…).
Kapunyitásra már szállingóztak a thrasherek a Barba Negrába, ott is pontosan a nagyszínpaddal szembeni fedett sátorba. Kezdésre lehettünk párszázan. Gyűltek az ismerős arcok, az underground színtér régi szereplői, és sokan jöttek a környező országokból is. A pólók, a sok felvarrós, kitűzős farmerdzseki jelezte, hogy jó helyen járok. A merch pult nem kínált túlságosan bő választékot, ám azért be lehetett szerezni jobb dolgokat, ha nem is olcsón, de elfogadható áron.
A negyvenéves múlttal és egy tucat lemezzel büszkélkedő ARTILLERY nyitott. Best of programjuk elején kifejezetten rosszul szóltak, de az első szám végére már elfogadható lett a hangzás. Ellenben az őstag, Michael Stützer B.C. Rich gitárjának hangja csak nem akart megjavulni. Mindenesetre bőven élvezhető programot hallhattunk tőlük kb. 40 percben. Az este folyamán ők játszották a legdallamosabb formában a stílust. Próbáltak minden korszakukból szemezgetni. Kedvenc lemezemről, a By Inheritance-ről a címadó mellett a Khomaniac is elhangzott, de előkerült a The Face of Fear és az utolsó lemezt nyitó The Devil’s Symphony is. Bírtam volna még hallgatni őket, és van is miből, olyan szép repertoár van már mögöttük. Jó hangulatot csináltak a dánok, és láthatóan ők maguk is élvezték a szereplést. Programjuk végén vígan osztogatták a pengetőket és a dallistákat a közönségnek.
Nagyon sokan vártuk a WHIPLASH-t is. Nem is emlékszem, jártak-e már felénk valaha. S bár a trióból már csak a frontember, Tony Portaro (ének, gitár) az egyetlen eredeti tag, ez mit sem vont le a produkció értékéből, amit a rajongók heves headbangeléssel és pogóval ismertek el. Az is igaz, hogy ők is a korai lemezeikkel szereztek hírnevet maguknak, ennek megfelelően rakták össze a setlistet is. Már a nyitó Last Man Alive-nál is hibátlanul szóltak. Hihetetlen, hogy annak idején a kis kazettás magnómban mennyivel érdekesebben érvényesült a másolt kazetta. De szerzői vénájukat domborítja, hogy még abban a minőségben is tudtam élvezni a lemezeiket. Főleg a kettes Ticket to Mayhem és a hármas Insult to Injury albumukra voltam rákattanva akkoriban. S bár ezekről is hangzottak el tételek (The Burning of Atalanta, Spiral Violence, Walk the Plank…), inkább az első album vaddisznó durvaságú, ős-thrash tételeivel bombáztak bennünket. Gyakorlatilag a Power and Pain lemez gerincét letolták nekünk, beleszőve több tételt is a műsorukba (Red Bomb, Stagedive), hogy aztán a végén (Spit on Your Grave, Power Thrashing Death) még két dallal lezúzzák az agyunkat. Hát sikerült nekik! S bár nem játszottak matematikai pontossággal és nem szántották fel a színpadot, így is hibátlan volt, amit nyújtottak nekünk!
Soha nem értettem, hogy a prestoni XENTRIX hogyhogy nem tudott soha akkora népszerűségre szert tenni, mint sok más kortárs banda. Talán mert túl nagy volt akkoriban a felhozatal az ilyen zenékből, esetleg a menedzseléssel volt probléma, vagy hogy nem írtak lassú, eladható számokat, nem tudom… Mindenesetre –szerintem – sokkal nagyobb elismerést érdemelnének. Nem nagyon sejtettem, hogy dalok terén mire számíthatok. Csak bíztam benne, hogy ők is a korai dolgaikból merítenek többet. A szimatom nem csalt, a T2 intró után bele is csaptak a húrokba, hogy aztán a nyitó Black Embrace után gyakorlatilag az első két albumuk (Shattered Existence, For Whose Advantage?) ,,javát” lenyomják nekünk. Leesett az állam, milyen jól szóltak és milyen intenzitással nyomták a riffcentrikus, zseniális szólókkal cifrázott fémzenét. S bár már itt sem eredeti a felállás, a Kristian Havard gitáros és Dennis Gasser dobos mellé szegődő zenésztársak ugyanolyan remek muzsikusnak bizonyultak, mint elődeik. Kifogástalanul nyomták a leg Bay Area-ibb angol thrash muzsikát. Esetükben a turné különleges voltát az adta, hogy erre a fellépéssorozatra az eredeti énekes, Chris Astley kísérte el őket, mivel a jelenlegi frontember, Jay Walsh apai örömök elé nézett. Voltak Sacred Reich-es/…And Justice for All-os, metallicás középtempók, mint a Crimes vagy a The Human Conditions, máskor pedig sebesen gyalulták az agyunkat a Balance of Powerrel vagy a Dark Enemy-vel. A No Compromise már sajnos a végét jelentette a bő órás műsoruknak, pedig szívesen vettem volna még pár újabb dalt is tőlük. No de ne legyünk telhetetlenek! Ők is bőkezűen osztogatták a pengetőket a rajongóiknak, és mosolyogva hagyták el a deszkákat, hogy aztán átvehesse a helyüket a San Franciscói VIO-LENCE.
A közönség lelkesedése ezután sem csökkent, sőt! Az Eternal Nightmare-rel beindult egy hibátlan, intenzív zúzás. Átélhettük, amit korábbi interjúikban emlegettek a friscói zenészek, hogy milyen bulikat nyomtak a hőskorban. A színpad előtt ment a pogo és a circle pit, ők pedig tolták nem túl bő, viszont annál tartalmasabb diszkográfiájuk nótáit. Már rögtön az elején a Serial Killer és a Calling in the Coroner megadta az alaphangulatot. Sean Killian kíméletlenül dirigálta a produkciót. Kopasz fizimiskája és élesen magas hangja jellegzetes figurává teszi őt. Szüntelenül mozgott, bejárta színpadot, akárcsak a többiek. A sokat látott és megélt Phil Demmell-Ira Black gitáros duó is kivette a részét a mészárlásból, és akkor még nem is említettem a dobosukat, Perry Strickland-et, aki akkorákat ütött és pörgetett a szerkóján, hogy az valami elképesztő volt. Hihetetlen show-t produkáltak. Egymást követték a jobbnál jobb klasszikusok: volt az I Profit, a Kill on Command, a TDS… Szóval tolták az arcunkba a hamisítatlan Bay Area-i thrash metalt. A Phobophobia alatt pedig Sean nem restellt beugrani a nézők közé egy kis szörfözésre. Igaz, megtették ezt a rajongók is, akik a színpad előtti kordonon belül landoltak. Szűk másfél óra után az Oppressing…-es World in a World a műsor végét jelentette, pedig bírtam volna még nézni őket! Zenészeink láthatólag elégedetten, mosollyal az arcukon vonultak le, de előtte még marokszámra szórták szét a pengetőket és egy pár dobverőt.
Utólag úgy látom, hogy ez egy kihagyhatatlan este volt. A fellépők bizonyították, hogy nem véletlen említik őket a ‘80-as évek thrash metalja kiemelkedő képviselőiként. Remélem, a négy zenekar is hasonló véleményen van, és a jövőben sűrűbben teszi felénk tiszteletét.
Hentes
Aki nem volt bánhatja!!!köszönjük!!