Michael Schenker Group: Assault Attack (1982)

Amilyen hasznos, olyan „ártalmas” is lehet egy koncert-vagy egy válogatásalbum: remek összegzést adhat a zenekar egy adott korszakáról, ugyanakkor le is lövi a poént, kevésbé tesz érdekeltté abban, hogy az előtte megjelent stúdiólemezeket is beszerezzem. Velem ez a múltban többször is megtörtént, például a Black Sabbath, a Kiss, a Uriah Heep vagy mai cikkem főszereplője, a Michael Schenker Group kapcsán. Az említett csapatok korai munkásságát a gyűjteményemben ugyanis jó ideig csak a We Sold Our Soul for Rock ’n’ Roll kompiláció (Black Sabbath), valamint az Alive II (Kiss), a Uriah Heep Live és a Rock Will Never Die (MSG) élő albumok reprezentálták. Gyakorlatilag ezeknek köszönhetően váltam e csapatok rajongójává, s bármilyen meglepő, Schenkerék esetében ezt az első pozitív benyomást később – egészen az idei Universal albumig – csupán a most 40 éves Assault Attack-kel (és néhány további nótával) erősítettem meg.

A német hard rock/heavy metal színtér első (de legrosszabb esetben is Uli Roth után a második) gitárhősének karrierjéről korábban többször is megemlékeztem már; a legrészletesebben talán ebben a cikkben szóltam pályájának csúcsairól és mélypontjairól. Az ifjabb Schenker fivér tehetsége vitathatatlan, személyiségének árnyoldalait pedig nem az én tisztem megítélni. Máig nagy kedvencem a vele készült két Scorpions-anyag, a Lonesome Crow és a Lovedrive, ugyanígy szólózenekarának általam ismert alkotásai, érdekes módon viszont harmadik alapbandája, az UFO sosem tudott igazán közel kerülni hozzám. Saját magáról elnevezett együtteseibe az elmúlt évtizedekben olyan remek muzsikusokat sikerült leigazolnia, mint a dobos Cozy Powell és Ted McKenna, a billentyűs Don Airey, a basszusgitáros Jeff Pilson és Neil Murray, illetve olyan énekesek váltak mellette nemzetközileg (el)ismertté, mint Gary Barden vagy Robin McAuley. Más kérdés, hogy az egyes felállások – a főnök habitusából és önpusztító életmódjából adódóan – általában nem voltak hosszú életűek. Mindezek eredőjeként pedig Michael sem jutott olyan magasra, mint kvalitásai alapján megérdemelte volna.

A Michael Schenker Group első aktív korszaka 1979-től 1984-ig tartott, ez idő alatt négy stúdióanyaguk és két koncertalbumuk látott napvilágot. Az Assault Attack a harmadik sorlemezük, ezen ötéves periódust pedig a Rock Will Never Die címet viselő élő felvétel zárta le. Az első, a harmadik és a negyedik LP-t nagyjából azonos színvonalúnak gondolom (mindjárt a másodikról is szót ejtek), még ha az élő album dalainak csaknem a fele az utóbbiról, az 1983-as Built to Destroy-ról származik is – ami nem meglepő, hiszen az anyagot az ezt népszerűsítő turnén rögzítették. Az egy évvel korábbi AA-et viszont csupán egyetlen szerzemény, a Desert Song képviseli, ami ráadásul nem is a lemez legjobb dala, viszont nyilván passzolt a koncertprogram textúrájába, még színesebbé tette a produkciót.

Érdekes, hogy Schenker éppen erre az egy albumra szabadságolta Gary Bardent, a csapat első érájának énekesét (a másik három stúdióanyagon és a koncertlemezeken is az ő hangját halljuk), akit átmenetileg nem kisebb név váltott, mint a Rainbow-ból érkező (majd rövid úton az Alcatrazzba távozó) Graham Bonnet. De a másik három hangszeres közül is csupán az előző albumon bemutatkozó basszusgitáros, Chris Glen volt „régi” tag: a dobos Ted McKennának és a sessionmuzsikusként közreműködő billentyűsnek, Tommy Eyre-nak is az Assault Attack volt az első bevetése az MSG soraiban.

Barden átmeneti távozásának oka akár a csapat második nagylemezének félresikerültsége is lehetett. Az 1981-es, szimplán MSG-re keresztelt alkotás megtörte a fejlődés ívét; mintha a zenekar visszaugrott volna az időben, aminek végeredménye egy a többinél erőtlenebb anyag lett. Schenker ezt követően úgy gondolhatta, hogy néhány összetevőn, többek között az ének intenzitásán is változtatnia kell – így kerülhetett a képbe Graham Bonnet.

Lemezek kapcsán gyakran szóvá tesszük, hogy alkotóik az elejét nyomják meg nagyon, és az anyag a végére ellaposodik, „túl hosszúvá” válik. Na, itt ez éppen fordítva történik: számomra a negyedikként elhangzó Samuraitól kezd igazán izgalmassá válni a műsor. Az elsőként felcsendülő címadó egy diadalittas riff-fel köszön be, sodró alaptempóját idővel jellegzetes, schenkeres ellágyulás váltja, majd ismét a gitár kemény hangszíne válik dominánssá. A billentyűs hangszer gyakran megjelenik a háttérben, de nem teszi elfolyóssá, nyálassá a muzsikát, és a basszus lépegetéseire is van alkalmunk felfigyelni.

A Rock You to the Ground hipnotikus tempójú, blues-os alapú bólogatás, ami a terjedelmes szólórész (a szám utolsó két és fél perces, instrumentális tétele) végére szépen felpörög. Nekem legkevésbé az album – sejthetően az amerikai piacra szánt – slágere, a Dancer tetszik. Hangzásában, könnyedségében a Van Halen világát idézi, ám éppen ettől érzem olyan semmilyennek, súlytalannak.

Utána viszont – az egyik legjobb refrénnel előhozakodó Samurai-nak köszönhetően – szerencsére visszatérünk a csapat megszokott stílusához. A verzékben egy kicsit furcsa Bonnet hangja, de a refrénben ismét a legjobb formáját hozza. A galoppozó alaptempót követően az „őrült” szóló alá egy rezgő, szitáló ritmus kerül, amiről a majdani Dream Theater és a Satriani-Vai féle G3 stílusbravúrjai jutottak eszembe (a ’80-as évek legelején járunk!).

A lemez B oldalát a korábban már említett Desert Song nyitja, amely az anyag epikus, történetmesélő nótája. Pengetős kiállása, várakozó középrésze az album legizgalmasabb pillanatai között említendő – talán éppen emiatt került be a koncertprogramba is. A Broken Promises-nek funkys húzása, soul-os hangulata van, szaggatottsága és Bonnet énekstílusa miatt nálam ez is a halványabb, felejthető számok közé tartozik.

Míg korábban a Samurai volt a kedvenc nótám a lemezről, ma a Searching for a Reason-t tartom annak, amelyben a lüktető tempó tökéletes ötvözetet alkot a dallamos gitártémával. Az anyagot egy pörgős instrumentális szerzemény, az Ulcer zárja. Gyors, boogie-s tempójára Schenker két-három témát variál. Nem olyan izgalmas szám, mint az Into the Arena vagy a Captain Nemo, arra azonban maximálisan alkalmas, hogy felpörgesse a tempót, és a lemez lecsengését követően pozitív benyomást hagyjon maga után a hallgatóban.

1986-ban csupán a Michael Schenker Group tűnt el (egy időre) a színtér szereplőinek névsorából, a főnök maradt, és új énekesét is maga mellé emelve a pulpitusra, McAuley Schenker Group néven, jóval lágyabb hangnemben folytatták a zenebonát. Nem részletezem tovább hősünk cikkcakkokkal tarkított pályafutásának történetét, legyen elég annyi, hogy ha a hőskor nem is tért vissza, Michael neve újra fényesen ragyog a dallamos gitárzenék kínálatában: különböző, nem egyszer neves muzsikusokkal, gyakorlatilag párhuzamosan, egyszerre több projektet is üzemeltet, és szinte minden évben új albummal jelentkezik. Én, ahogy korábban írtam, három és fél évtized kihagyás után, az idei Universallal találtam vissza hozzá.

A szerző: Coly 1249 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*