A Manowar az epikus és a viking metal egyik előfutára. Még nem jelent meg a Candlemass Epicus Doomicus Metallicus albuma, és a Bathory sem adta ki a viking metal lemezeit, de már létezett a Manowartól az Into Glory Ride.
Ez az első lemeze a klasszikussá vált felállásnak, hiszen Donnie Hamzikot Scott Columbus váltotta a doboknál (egyedi stílusa már itt megmutatkozik: nem véletlenül hívták a szerkóját a Végzett Acéldobjainak), gitáron pedig Ross the Boss játszott. Joey DeMaio és Eric Adams pedig ekkor még igazi zenészek voltak, tele kreativitással, nem pedig üzletemberek.
Az album csupán hét számot tartalmaz, de így is eléri a 45 percet. Ennek oka, hogy a hétből négy szám hat és fél, valamint nyolc és fél perc közötti játékidejű, de ez az epikus, doom-os, lassú, súlyos kősziklaként gördülő számoknak csak jót tesz. Egyedül az első dal, a Warlord lóg ki a sorból, mert az egy gyors-középtempós, igazi motoros rocker nóta. Becsapja a hallgatót, mert a többi szám teljesen más.
A lemez intrójának a hátterében hallható Wagnertől A valkűrök lovaglásának részlete, ami nemcsak a lemezt vezeti fel, hanem a későbbi Manowar anyagokat is, amelyeken tovább folytatódik a nagy ívű epikusság.
A második tétel már egy igazi epikus szerzemény, amelyben egy rövidebb dobtéma után a gitár veszi át a főszerepet, majd egy hirtelen váltással dob-basszusgitár szóló tör elő a hangfalakból, mintegy felvezetve magát a számot. A lassan gördülő doom téma, DeMaio játéka végig érdekes, basszusgitár-szólónak is beillik, Ericet pedig a himnikus refrénben sejtelmes kórusok kísérik. A témát a Conan, a barbár című regény ihlette, ahogyan a következő dalt, a Gloves of Metalt is. Ebben érdemes Ross the Boss szólóját figyelni: én többször is vissza szoktam tekerni ehhez az érdekes és hangulatos produkcióhoz. A zenekar első videóklipje is erre a számra készült.
Annak ellenére, hogy mekkora hatással volt mind a zenekar, mind pedig ez a lemeze a viking metal kialakulására, az Into Glory Ride-on a közhiedelemmel ellentétben csupán egyetlen viking témájú tétel szerepel: a Gates of Valhalla. Egy lírai bevezetővel kezdődik, és csupán 2:06-tól csapnak a húrok közé a srácok. Igazi, csatába induló, pattogós, középtempós szám. A középrészen újra belassul, hogy utána a lemez leggyorsabb része következzen (természetesen a többi, doom-os számhoz képest számít gyorsnak). Eric itt énekli a legmagasabbakat (6:17-től kezdve). Sokáig ez a szám is a koncertrepertoár része volt, s mint ilyen, a közönség hatalmas kedvence.
Ezután jön a lemez legmegosztóbb, „szereted vagy gyűlölöd” tétele, a Hatred. Ha az előző számban hallhattuk a lemez leggyorsabb részét, akkor ebben a leglassabbat. Alapból nagyon lassú, doom-os számról van szó, de a középrészén még ebből a lassúból is belassulnak. Itt DeMaio basszusgitár-játéka viszi a főszerepet. Utoljára a ’90-es évekbeli lemezeiken játszott ennyire kreatívan, az ezredforduló óta sajnos nem. Nekem ez az egyik kedvenc Manowar számom. Nagyon nyomasztó atmoszférája van, és DeMaio mellett Eric is odateszi magát, hogy a hallgatónak ne legyen kellemes érzése, hanem a bőre alá hatoljon ez a sötét hangulat.
Ezután a Biblia következik, annak is a Jelenések Könyve című része, a Revelation (Death’s Angel). A Gates of Valhallához hasonlóan ez is pattogós közepes tempójú, de mégis himnikus hangulatú szám. Eric itt is leénekli a csillagokat az égről – persze csak ahol a hangulat megkívánja. Ez egyébként az egész lemezre jellemző: Adams a mélytől a közepes tartományokon át az ultramagasakig a teljes hangterjedelmét használja, de sehol nem viszi túlzásba. Mindig a hangulatnak megfelelően megy le nagyon mélybe vagy fel, a sztratoszférába.
Végül a dalcsokor leghosszabb tétele, a March for Revenge (by the Soldiers of Death) zárja a lemezt. Ha az mondom, hogy ez is egy himnikus hangulatú, epikus doom metal nóta, akkor nem mondtam újat. A középrészén ez is lelassul, majd a szám második felét több különböző (és nagyon jó, mai napig a kedvenceim közé tartozó) téma teszi változatossá. DeMaio basszusát ismét ki kell emelnem, hogy milyen változatos és hangulatos témákat játszik, és nem csak az alap ritmusszekció szerepét tölti be. Az az ember érzése, hogy a basszusgitár nem a ritmust adja, hanem a gitárral egyenlő, önálló szólóhangszer. Nem véletlenül tartották akkoriban DeMaiót a világ egyik legjobb basszusgitárosának. Persze Ross the Boss blues zenéből táplálkozó, hangulatos gitározása szintén a zenekar védjegyévé vált a ’80-as években. Boss ott technikás, ahol tényleg technikásnak kell lennie, egyébként inkább a hangulatra koncentrál.
A későbbiekben nemcsak a viking metalt megalapító Bathory használt fel részleteket erről az albumról, hanem az epikus heavy és power metal zenekarok tucatjai is. Nem csupán megihlette őket, hanem helyenként konkrét részleteket, témákat emeltek át róla.
Nekem ez az egyik kedvenc Manowar albumom. Tudom, a rajongótábort megosztja, mert annyira különbözik a többitől. De számomra ez a lemez és az olyan számok, mint a Dark Avenger, a Bridge of Death, a Fighting the World lemez második fele (a Defendertől kezdve az utolsó számig), a Blood of the King, a Kingdome Come és a csaknem fél órás Achilles (Agony and Ecstasy in Eight Parts) jelentik a Manowart (és ezek mellett a nagyon gyors, nyaktörő, headbangelős speed metal számaik).
Persze, akiknek nem tetszik ez a lemez, azoknak is el kell ismerniük, hogy a sikeres bemutatkozó Battle Hymns után DeMaioék nem egy könnyebben eladható, slágeresebb lemezzel jelentkeztek, inkább a legkoraibb Black Sabbath (például a névadó szám), plusz a Manilla Road és a Cirith Ungol nehezebben emészthető, lassú, vészterhes hangulatához igazodtak. Annyi különbséggel, hogy itt egy Eric Adams vette a kezébe a mikrofont, DeMaio a basszusgitárt, Ross the Boss a gitárt és Scott Columbus nyűtte a Végzet Dobjait.
A lemezt 2019-ben újra kiadták, feljavított hangzással, Imperial Edition MMXIX változatban, de hozzám az eredeti kiadás kissé retro/vintage hangulata áll közelebb. A javított verziónak sokkal jobb a hangzása, sok hibát kijavítottak benne, amelyek az eredetiben az akkori stúdiótechnika korlátai miatt voltak jelen, de hangulatban még a remaster közel tökéletes hangzása sem adja vissza azt az atmoszférát…
Leave a Reply