Manilla Road: Crystal Logic (1983)

Már számos alkalommal meséltem arról, hogy a Rattle Inc. hőskorában, a ’80-as, ’90-es évek fordulóján milyen jó kapcsolatot ápoltam a francia Black Dragon Records-szal. Kis túlzással számolatlanul érkeztek tőlük postai úton, vinyl formátumban a számomra addig nem ismert előadók anyagai, amelyek közül egy aztán hamar jó ismerősömmé vált. Nekik köszönhetően ugyanis a Manilla Road-tól rövid időn belül hat stúdió- és egy koncertlemezre tettem szert.

Mint ismeretes, a kansasi illetőségű zenekar 2018-ban, alapítója, az énekes-gitáros Mark „Shark” Shelton halálát követően feloszlott. 1977-es indulásuktól odáig 18 stúdióalbumot jelentettek meg, a Crystal Logic a harmadik a sorban, vagyis egészen korai alkotás. Az amerikai Roadster Records égisze alatt már ’83-ban napvilágot látott, a francia kiadó három évvel később jelentette meg ismét – változatlan számsorrenddel, kék vinylen. Fekete Sárkányék valószínűleg éppen akkoriban, 1983/84 táján vehették át a bandát, mert a ’84-es Open the Gates-et már ők hozták ki először, ahogy jó ideig a többi MR-albumot is, és a Crystal Logic-ot nyilván utólag csapták a portfólióhoz.

Mark „Shark” Shelton neve egyet jelentett a Manilla Road-dal, ő volt az, aki a csapat valamennyi kiadványán szerepelt. Scott „Scooter” Park basszusgitáros is sokáig alapembernek számított: a kezdetektől egészen 1990-ig, a csapat első nyolc lemezén ő pengette a vastag húrokat. A Crystal Logic-on, ahogy az előző két albumon is, még Rick Fischer volt az együttes dobosa. Őt váltotta Randy „Thrasher” Foxe, aki 1984-1990 között nemcsak az ütőse, hanem – stúdióban – a billentyűse is volt a csapatnak, sőt a ’90-es The Courts of Chaos-on a második gitáros szerepét is betöltötte. Az általam akkoriban ismert hat MR-stúdióanyag közül ötön és a Roadkill koncertlemezen is ő volt a dobok ura, úgyhogy számomra egyértelműen Foxe a klasszikus felállás harmadik tagja, bár nyilván elődjének is elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a csapat szekere a ’80-as évek elején lendületbe jött.

Mivel az említett albumok egytől egyig bakeliten voltak meg, a Crystal Logic borítója mellett sem mehetek el szó nélkül, az ugyanis egy meglehetősen fapados alkotás – nem a legjobb reklám a korongon hallható muzsikához. (A következő két-három lemez frontgrafikái jóval profibb munkák.)

b-j: Shelton, Park és Fischer

A csapat kezdetben epikus heavy metalt játszott, ami zeneileg idővel power metallá sűrűsödött, ám Shelton mesélőkedve továbbra is változatlan maradt. Témáit a történelem, a mitológia, a klasszikus irodalom, a fantasy és a horror világából merítette. Az együttes muzsikáját kézenfekvő lenne a Manowar-éhoz, esetleg a Virgin Steele-éhez hasonlítani, ám mindig is ott volt benne az az old school nyerseség, ami miatt a MR világa sokkal inkább mutat átfedést a Brocas Helm, a The Lord Weird Slogh Feg, vagy a Cirith Ungol zeneiségével. Ugyanakkor a banda stílusa, hangzása teljesen egyedi, elsősorban Shelton orgánuma alapján azonnal felismerhető volt, és ez lényegében azután sem változott, hogy – 1999-ben – Brian „Hellroadie” Patrick vette át tőle az első számú énekes szerepét.

A Crystal Logic-on már a másfél perces intró alatt is a holtak városában járunk, a végtelen térben visszhangossá váló muzsika azonnal megteremti a folytatáshoz szükséges, kísérteties légkört. Mi más is érkezhetne utána, mint az anyag egyik legfogósabb dala, a Necropolis. A gitár hangzása egy kicsit erőtlen, annál töményebb, vastagabb a dob-basszus alap. Ami azonban igazán meglepett, az Shelton orgánuma: lehet, hogy rég hallgattam az ő énekével rögzített MR-albumot, de mélyebb regiszterekre emlékeztem. Itt elég vékony, hápogó a hangja, számomra nem az ének jelenti a zene fő vonzerejét. Pedig jó a lemez, sokkal jobb annál, mint ami benyomásként régről megmaradt bennem.

A címadó is az album húzónótái közé tartozik: a mostani újrahallgatás előtt csupán a Necropolisnak és ennek a refrénjét tudtam magamban felidézni. Érdekes megoldás a dal közepén a tempósabb blues-ra való lassítás, váltásokban egyébként sincs hiány ebben a dalban. A Feeling Free Again-t a lemez slágerének szánhatták, számomra legalábbis erre utal a kissé kommersz, fülbemászó refrén. A harmadik dobogós szerzemény nálam a The Riddle Master, amelynél a refrén „nananana”-zása ragasztja be a fülembe a dalt. Itt végre már kellően morgós-harapós a frontember hangja; ezt vártam, ez az orgánum passzol igazán ehhez a zenéhez.

Talán az ezt követő The Ramnál erősödött meg bennem a Feeling Free… hallgatása közben feltoluló érzés, hogy igen, mégiscsak van rokonság a Crystal Logic-on hallható muzsika és a Battle Hymns-, Into Glory Ride-korszakos Manowar világa között. Az egész anyag vérbő és lendületes, még az átlagnál valamivel komótosabb The Veils of Negative Existence is ellenállhatatlanul bebillent a hintába. Az egyes dalok sokszínűségét mutatja, hogy még ebben a négy és fél perces szerzeményben is el lehet veszni a részletek között. „Ez még ugyanaz a szám?” – kérdeztem magamtól a sokadik téma után, a nóta vége felé, és igen, de akkor mit mondjunk a több mint tízperces záró tételről, a Dreams of Eschatonról, ami szokatlan hangnemben, megduplázott énekkel, lassan kezdődik, ám gyorsan felpörög, és Sheltonék egy pillanatra sem alibiznek benne. A dal második felének elejére csúcsra járatják, szinte speed metalosra pörgetik fel a tempót, majd jön a lenyugvás: a hátralévő időt a majdnem négyperces gitárszóló tölti ki, amely alatt fület gyönyörködtetően szól egymás mellett, „szétszálazva” a három hangszer.

Jólesett ennyi év kihagyás után újra találkozni a Crystal Logic-kal. Olyannyira, hogy eddigi favoritomat, a kettővel későbbi The Deluge albumot is gyorsan meg kell hallgatnom, nehogy a CL váljon a Manilla Road-tól az új kedvencemmé. 🙂 Jó kis anyag, érdemes megismerkedni vele!

A szerző: Coly 1249 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*