
Extrémitás határok nélkül
Sokszor megkérdezték már tőlem, hogy hová és főleg meddig lehet a zenei extrémitások határát feszegetni. Erre nem igazán tudtam választ adni, egészen addig, amíg nem hallottam a New Jersey-ből származó Lorna Shore 2021-es single-jét, a To the Hellfire-t. Akkor és ott megleltem a választ, méghozzá egy szabályos ledöbbenéssel! Amit ott és az …And I Return to Nothingness című EP-jükön nyújtottak a srácok, az nem csupán extrémitás volt magas fokon, hanem dalszerzés és zenei tudás terén a legextrémebb dolog!
És most az olvasók kérdése: miféle banda ez a Lorna Shore, és hogyhogy ekkora az érdeklődés körülöttük az extrém metal színtéren? Az együttes 2009-ben alakult. Elég hosszadalmas és rögös utat jártak be az akkori deathcore színtéren, mire megtalálták saját magukat és hangzásukat. Habár a zenekar egyetlen ősrégi tagja Adam De Micco szólógitáros, számomra a 2020-as Immortal lemezükkel értek be igazán, ahol CJ McCreery énekessel, Andrew O’Connor ritmusgitárossal és Austin Archey dobossal egy igazán nyomasztó, de egyben remekül kidolgozott blackened deathcore lemezt adtak ki (itt jegyezném meg, hogy a basszusgitárosi posztot még senki nem töltötte be, élőben backing track-et, azaz háttérsávot használnak). Ezt a dolgot viszont súlyosan beárnyékolta, hogy a megjelenés és az európai turné előtt kirúgták CJ McCreery-t, akit zaklatással és rasszizmussal vádolt meg a volt barátnője (később viszont kiderült, hogy a csaj akarta besározni az énekest). Így jött a nagy kérdés: ki léphet CJ helyére, akit az egyik legextrémebb deathcore énekesek közé sorolnak? Nem sokat kellett várni, mire bejelentették Will Ramost, akit a Monument of a Memory és az A Wake in Providence bandákból ismertek, és aki remekül helyt állt a turnén.
És ekkor jött az …And I Return to Nothingness kislemez 2021. augusztus 13-án, és mellé a két remek single, a címadó és a To the Hellfire, ahol Will Ramos 26 éves létére olyan túlvilági hangokat passzírozott ki magából játszi könnyedséggel, hogy az ember csak nézett. A To the Hellfire még most is hatalmasat tarol a Spotify-on és YouTube-on; nagyon sok vokál- és zenei szakértő elemezte ki Will énekstílusát, valamint a zenekar komplett dalszerzési és technikai tudását. Will vokálját akkora érdeklődés és csodálat övezte, hogy alá is vetette magát annak, hogy kísérletképpen egy orvosi kamerát is leküldtek a torkán, hogy megnézzék, hogyan rezonálnak a hangszálai, és mennyire teszi azokat tönkre.
Az eredmény a következő volt: az énekes hangszálai sokkal egészségesebbek és jobban funkcionálnak, mint egy átlagemberé! Pedig már tinédzserkora óta extrém deathcore bandákban énekel! (A videót meg lehet találni YouTube-on, egyórás anyag.)
Na, de térjünk vissza a csapat nemrégiben megjelent Pain Remains című lemezéhez, amit részben tűkön ülve, részben némi aggódással vártam. Aggódásom egyik oka az volt, hogy lehet, hogy a zenekar egy kicsit unalmas, egysíkú albumot fog kihozni, tekintettel arra, hogy itt non-stop blastbeat-ek szoktak lenni, iszonyat technikás gitártémákkal, iszonyat jó és virtuóz gitárszólókkal és igazán extrém vokálrészekkel. Mivel a lemez felét már lehetett hallani a neten, így elég egyértelmű volt, hogy az anyag a legutóbbi EP-jük és az Immortal vonalán fog mozogni. Azt viszont senki nem gondolta volna, hogy a maximális extrémitás és virtuozitás mellé egy olyan, 11-esre tekert dalszerzési struktúrát is kapunk, amit a mostani Behemoth is megirigyelhetne!
A zenekarban már a lemez megjelenése előtt Michael Yager töltötte be a basszusgitárosi posztot (plusz párszor élőben dobolt is, és igen, Austin extrém dobtémáit is képes eljátszani!). Nos, a lemez hossza (61 perc) nem igazán lepett meg, a borító viszont hagy némi kívánnivalót maga után, és hogy a régi logójukat erre a balkáni egyszerűségű kiírásra cserélték. A zene viszont mindenért kárpótolt!
A tíz dalt felvonultató lemez bővelkedik technikás gitártémákban, mindezek mellé jönnek Austin ellentmondást ne tűrő, váltakozó blastbeat-jei és duplázó témái, Will rémisztő magas és mély vokáljai, valamint Adam hihetetlenül virtuóz, de igazán dallamos témái. Sok embernél ugye pont ott kezdődik a probléma a lemezzel kapcsolatban, hogy sok benne a szimfonikus elem, a triggerelt blastbeat és mindegyik dal egy kaptafára készült stb, stb. Szerintem itt én leszek az, aki megkocogtatja a fintorgó metalos fejét és megkérdezi tőle: mégis mit vársz egy ilyen extrém bandától? Mert én pont ezt várom tőlük!
Az olyan dalok, mint a Welcome Back, az O’ Sleeping Dreamer, a Cursed to Die, vagy a Soulless Existence remek iskolapéldái annak, hogy a deathcore műfajon belül hogyan kell sötétebb és komorabb dallamokat létrehozni, és ezzel újra életre hívni azt a nagyon jellemző, black-es, darkos zenei világot, amit a zenekar az Immortal-on megalkotott. Mondhatnám azt is, hogy a zenekar mintha ötvözte volna a korai Dimmu Borgir, a Dark Funeral és a későbbi, technikásabb deathcore együttesek muzsikáját, megfejelve mindezt azzal, hogy mindent kitekertek 11-ig, és egyenesen az ember lelkéig tuszakolták le azt.
Természetesen a deathcore-rajongók is bőven találnak a kedvükhöz illő, ízlésükhöz passzoló deathcore-elemeket, például a Sun/Eater-ben vagy az Into the Earth-ben, ráadásul a legékesebben undorító breakdown-okat is itt lehet megtalálni a lemezen, amelyek nem véletlenül teszik sötétté, grandiózussá, mi több, igazán súlyossá az anyagot. Austin dobolása határozottan megérdemli a dicséretet, mert igen kevés ütős tud ilyen hosszú távon ilyen sebesen dobolni, még akkor is, ha a lábdob triggerelve van, de a mai modern zenei világban ez érdekel a legkevésbé. Nem kívánom hangsúlyozni a banda dalszerzői kvalitásait, mert azok egyszerűen lenyűgözőek és egyben félelmetesek, ahogy az extrémitást atmoszferikus és szimfonikus elemekkel fejelik meg. Utóbbiak kitűnően simulnak a zenéhez, és az egész hangulat olyan grandiózussá növi ki magát, amit maximum filmzenéknél tapasztaltam meg.
A lemez utolsó három tétele a Pain Remains I, II és III, amelyek egy komplex zenei trilógiát alkotnak, és a hozzájuk készített klipek egy igazán tragikus sztorit és hozzá kapcsolódó, mély lelki történéseket mesélnek el. Nem gondoltam volna, hogy valaha is meg tudna ríkatni egy deathcore nóta, de a Lorna Shore-nak sikerült… egymás után háromszor! Ugyanis a három klip (vigyázat, spoiler!) azt meséli el, hogy egy férfi elveszti élete szerelmét, és a temetés előtt véget akar vetni az életének, ami nem sikerül, ezért a temetés után úgy dönt, hogy felgyújtja magát és a közös házukat, minden emlékükkel együtt…
A klip mellé párosuló zene tényleg kihozta belőlem az érzékeny embert, aminek köszönhetően a Pain Remains-t nemcsak 2022 legjobb deathcore lemezének, hanem 2022 legjobb metal albumának is nyilvánítom! Nyilván jönnek majd fanyalgó megjegyzések, de a véleményemet ezzel nem lehet megmásítani. Ez a lemez és ez az együttes egy olyan szintet ért el extrémitás terén, amit már jó rég nem hallottam, se black, se death metalban, de még deathcore-ban sem. Az extrémitás, a súly, a sötétség és a fájdalom, ami ebből a lemezből árad, megingathatatlanul az első helyre teszi nálam ezt a lemezt.
Mert nem más, csak fájdalom…
Leave a Reply