A Judas Priest valamikor az első beiskolázásom idején tűnt fel nekem, amikor a 18 éves unokatesóimnál, az apjuk rádió- és tévészerelő műhelyében meghallottam a zenekar első hivatalos koncertlemezét, az 1979-es Unleashed in the East-et magnókazettáról, amelyről csak a ’90-es években derült ki számunkra, hogy egy stúdióban felvett hanganyag volt. Az unokatesóim már akkor ismerték a csapatot az egy évvel korábbi Killing Machine albumról, és ajánlották nekem, mivel tudták, hogy elkezdtem érdeklődni a keményebb gitárzenék iránt, és akkortájt a banda is egyre jobban bekeményített. Ezt a lemezt talán Komjáthy György műsorából vették fel, és valamilyen magyar magazinból volt is egy féloldalas képük a zenekarról, a műhelyük falán, használt rádiók, erősítők, TV-k között, a szenes kályha mellett.
A Judas Priest nem csak a stílusával, de az öltözködésével, a fekete cuccokkal, szegecsekkel és bőrökkel is megteremtette egy egész szcéna divatját, amit addig nem ismertünk, de ami a mai napig a dresszkódot jelenti. A banda tagjai egy olyan egységes képet alkottak együtt, hogy azzal magukhoz vonzottak, és egy lázadó kissrácnak ez – a zenéjükkel együtt – olyan volt ez, mint olaj a tűzre. Akkoriban hivatalos forrásokon keresztül nemigen lehetett információt szerezni ilyesfajta zenékről, szinte kizárólag a suttogó propagandán keresztül értesültünk a zenei újdonságokról, hisz a metal és punk zenék államilag szinte tiltottak vagy legjobb esetben is megtűrtek voltak, és csak ritkán jelent meg róluk valami az Ifjúsági Magazinban vagy a Világ Ifjúságában. És a nyugatnémet Metal Hammer is csak 1984-ben jelent meg a maszek árusoknál, ami aztán egészen 1990-ig az orientálódási pontunk volt. A Hammerben, 1985 februárjában láttunk először nyolcoldalas Judas Priest posztert Rob Halforddal, amitől szinte „elaléltunk“.
De vissza a koncertlemez utáni időszakra! Amikor megjelent a British Steel, már sejtettük, hogy mi vár ránk, hiszen a zenekar a dalokat a koncertlemezen is feszesebben és metalosabban játszotta, mint stúdióverzióban. Ez abszolút bombaként vágódott be nálunk az általános iskola udvarára. Valaki valahogy megszerezte kazettán, és a nagyoknál meg tudtuk hallgatni, hiszen akkor magnója sem mindenkinek volt. Ekkortájt jelentek meg a kitűzők is, és egy maszek butikban Judas Priest jelvényt is lehetett kapni, amit az unokatesóim meg is szereztek maguknak (lásd a fotót!). Jelvényekkel az iskolaköpenyen igencsak vagánynak tűntek azok, akiknek volt ilyesmijük. Büszkén viseltük ezeket (Motörhead, AC/DC, Judas Priest, Kiss), és a nagyszünetben néztük a többiek köpenyét, akiknek hozzánk hasonlóan voltak ilyen jelvényeik, és ezek alapján elegyedtünk beszélgetésbe a másik osztályból való srácokkal.
A Priest következő lemeze, a Point of Entry (1981) valahogy elsuhant mellettem, mert csak arra emlékszem, hogy a Screaming for Vengeance-re (1982) kaptam fel ismét a fejem, hogy az mekkora jó lemez! És ennek alapján az ezt követő Defenders of the Faith-t (1984) is meg kellett szereznünk, és az sem okozott csalódást, az 1986-os Turbo viszont már igen, ennek megjelenésével egy időben elpártoltam a zenekartól, mert akkortól már csak a thrash érdekelt. Ez utóbbi stílusban is elég sok zenekar mozgott akkortájt, és már nem jutott mindenre üres kazetta, mert LP-t is kellett venni, sztreccs nadrágokat, Adidas vagy Puma cipőt, valamint Metal Hammert és az olyan egyéb kiadványokat, mint a Metal Attack vagy az Overkill, de az angol Metal Force-hoz is hozzájutottunk.
Így a Priest nálam a perifériára került, még ha a heavy metalos barátaimtól értesültem is arról, hogy hogyan fut éppen a zenekar szekere. A kétezres években egy párszor koncerten is láttam a csapatot, ami minden egyes alkalommal hatalmas élmény volt. A 2018-as Firepower albummal pedig ismét bevágódtak nálam. De a kihagyott időszaktól függetlenül, ez az 1969-ben alapított együttes a mai napig egy ikon, és megérdemelten került a Rock and Roll Hall of Fame-be, hiszen ki, ha nem ők!
Leave a Reply