Vannak nagy nemzetekhez kapcsolható metal stílusok: brit (heavy, punk), skandináv (black, death), amerikai (power, hardcore, thrash, death), német (thrash, heavy, power). Persze ma már minden mindennel fuzionál, a műfaji határok elmosódnak, olyan kisebb nemzetek is feltörtek, és stabilan hozzák az egyre jobb színvonalat, mint a görög, az ausztrál, a lengyel, az orosz, a spanyol. És van egy náció, az olasz, amelyik a kilencvenes évek közepe óta, évről évre stabilan leszállít nekünk egy jól körülhatárolható műfajt (heavy, power, prog és ezek keveréke).
Skylark, Vision Divine, Labyrinth, Athena, Domine, White Skull, Rhapsody, Elvenking, DragonHammer, Derdian, Highlord, The Dogma, Thy Majestie, Wind Rose, Kaledon stb. A fenti zenekarok közös jellemzője általában a fantasy ihletésű szövegvilág, amely szinte mindig koncept albumon hallható, a romantikus középkori image vagy a fekete bőrök fekete hajzuhatagokkal. Zeneileg pedig a dagályos dalírás, sokszor 7-8 perces játékidő felett. Persze nem akarok tipizálni, abba is hagyom ezt az eszmefuttatást, de valami biztosan van a talján levegőben, és remélem, még lesz is sokáig. 🙂
A római illetőségű Kaledon nem mai csapat, őket is a heavy metal újkori felemelkedése szülte. 1998-ban alakult a banda, műfajilag abszolút a fenti képbe illően, koncept albumok sorával jelennek meg évek óta, standard minőséget hozva, fantasy ihletésű szövegekkel, neoklasszikus gitártémákkal, nagy ívű, festett borítókkal. Sajnos a dalok sokszor nem elég karakteresek, egy-egy albumon egy-egy kiemelkedő dal (persze a sok jó pillanat mellett) – ez fojtotta bele őket évekig a középszer mocsarába, azonban 2013 környékén mintha elkezdődött volna valami más. A zenekart a kezdetektől vezető, fő dalszerző Alex Mele, a két másik őstag (Paolo Lezziroli basszusgitár, Tommy Nemesio ritmusgitár) mellé a zenekar soraiba csalta Paolo Campitelli billentyűst és David Folchitto dobost, majd 2015-ben Michele Guaitoli (Visions of Atlantis) énekest, velük jelent meg a 2017-es Carnagus: Emperor of the Darkness album, amely valahogyan komorabb, keményebb, progosabb lett, mint a korábbi hangzóanyagaik.
Alig öt évet kellett várni (irónia), és máris itt az új album Michele Guaitoli jellegzetes, erőteljes orgánumával, igaz, ismét egy pár új taggal (Manuele Di Ascenzo dobok, Enrico Sandri basszusgitár), de talán még erőteljesebben és dalszerkezetileg, stúdióhangzásban egészen biztosan a legjobb lemezükkel.
A szinte minden albumukat bevezető, másfél perces, filmzeneszerű intró után meg is kapjuk az arcunkba a kíméletlen, progos elemekkel fűszerzett At the Gates of the Realms című dalt, amelyet Michele kellemes, de erővel teli hangja és a nagyszerű dallamvezetés tökéletes nyitónótává tesz. És nincs megállás, sorjáznak a lendületes szerzemények, néhol agresszív vokállal felturbózva (A Strike from the Unknown), néhol filmzenei narrációval ellátva, néhol egy-egy billentyűszóló erejéig lazítva a töménységen, de összességében egy percig meg nem állva. És ez teszi először nagyon töménnyé, majd később nagyon élvezetessé az albumot! Annyi téma, annyi jó refrén, annyi remek riff van a dalokban, hogy kábé a huszadik hallgatás után is van mit felfedezni bennük. Némi levegőhöz jutunk a The Story Comes to An End? című dal alatt, ahol vendégénekesként feltűnik Nicoletta Rosellini (Kalidia), akinek orgánuma lazít egy picit a dalszerkezeten, de egy percig se gondoljuk, hogy lírai nótát kapunk, ebben a dalban is van kraft rendesen.
Ejtsünk végül szót a borítóról, amely Oleg Scserbakov művészi festménye: olyan dinamikus és erőteljes, akárcsak az album, bátran állíthatom, hogy az eddigi legsikerültebb Kaledon boritó!
Az olasz power metal kedvelőinek mindenképpen ajánlom az anyagot, de az epikus, bombasztikus power metal azon rajongóinak is, akik eddig esetleg kerülték az olasz csapatokat a néhol jellegtelen és általában vékonyan szóló dalok miatt. Nos, itt nem fenyeget ilyen veszély: bátran, és ha lehet, fülessel hallgassanak bele az albumba!
Leave a Reply