Judas Priest: hivatalosan is a rock legnagyobbjai között

Ahhoz képest, hogy magamtól eszembe nem jutott volna írni róla, hirtelen elég sok gondolatom támadt egyik legnagyobb kedvencem, a Judas Priest múlt szombati beiktatásával kapcsolatban. Sipy vetette fel, hogy emlékezzünk meg e kivételes eseményről, majd miután többünket is beizzított, jelezte, hogy dolgozni kell mennie, lélekben viszont továbbra is velünk van. 🙂

A Judas Priest is azon előadók között szerepel, akik idén helyet kaptak a Rock and Roll Hírességek Csarnokában, ráadásul Rob Halfordék a csapat két régi tagját, K.K. Downing gitárost és Les Binks dobost is meghívták a november 5-i ceremóniára.

Éppen itt volt az ideje, mondhatnánk a hír első felére, hiszen erre az elismerésre 1986 óta kerül sor, ám az első igazán kemény metal banda, a Black Sabbath csak 2006-ban vonulhatott be a műfaj halhatatlanjai közé (az Aerosmith 2001-ben, az AC/DC 2003-ban, a Van Halen 2008-ban, a Metallica pedig 2009-ben szerepelt az ünnepeltek között). Némi malíciával szólva, az elmúlt évtizedekben boldog-boldogtalannak osztogatták ezt az elismerést, ám a Kissnek is csupán 2014-ben, a Deep Purple-nek pedig két évvel később szolgáltattak igazságot; az Iron Maiden tavaly ugyan jelölt volt, ám végül nem ők lettek kategóriájuk befutói.

A Rock and Roll Hall of Fame-be öt kategóriában lehet bekerülni. Akikről eddig említést tettem, az adott esztendőben előadóként, általában többedmagukkal zsebelhették be ezt az elismerést. A Priest viszont a Zenei Kiválóság Díjat kapta meg, amit nem feltétlenül osztanak ki minden évben, viszont volt, hogy csupán egyetlen szólistát vagy zenekart tüntettek ki vele. Az előadóként való honoráláshoz képest látszólag alsóbbrendű, ám annál univerzálisabb elismerésről van tehát szó, ami sokkal inkább az életmű előtt hajt fejet, míg az előadóként való piedesztálra emelésben érzésem szerint egyre inkább az aktuális trend és a közízlés nyilvánul meg.

A Priest részéről szép gesztus volt – talán időlegesen, talán végleg – békejobbot nyújtani K.K. Downingnak, és a korai sikerek egyik kovácsával, Les Binks-szel is osztozni a reflektorfényen. Természetesen Glenn Tipton is ott volt a színpadon (a 2018-ban elhunyt Dave Holland ugye már nem lehetett), így aztán a rájuk kiszabott hét percben két dobossal és három gitárossal játszottak el – kissé lerövidítve, egyvelegesítve – három számot. A You’ve Got Another Thing Comin’-nal kezdtek, ami számomra érthetetlen módon máig kihagyhatatlan klasszikus. 🙂 Nem csak nekem van herótom tőle, Halford is unhatja, rendesen át is költötte a dallamát. Robi bácsi hangja egyébként nem volt a topon ezen az estén, a záró Living After Midnight refrénjében Faulkner be is segített neki egy kis vokállal. A zene viszont kellően vastagon, tisztán, dögösen szólt. Utóbbi nótában mintha kettős látásom lett volna: a színpad rendezői bal oldalán két szőke gitáros – Downing és Faulkner – billegett hangszerével, szorosan egymás mellett állva, a dal ritmusára. A két dal között pedig az űbersláger Breaking the Law hangzott el, amelynek szólóját K.K. játszotta, ami valószínűleg némi gyógyír lehetett régóta fájó lelki sebeire.

Felmerülhet a gondolat, hogy akkor most mi lesz? Újra egymás nyakába borulnak az egykori harcostársak? Mint az Downing önéletrajzi könyvéből is kiderült, az alapvető konfliktust annak idején a két gitáros közötti egóharc okozta. Most, hogy Tipton inkább már csak tiszteletbeli, mint aktív tagja a bandának, Andy Sneap pedig nem nélkülözhetetlen fogaskereke a Priest gépezetének, miért is ne történhetne meg, hogy K.K. visszatér? Sok rajongó örülne neki. Igaz, egy kicsit furcsa lenne Halford jobbján és balján is egy-egy szőke figura. A csapat nevét hallva nem ez a kép van előttünk, de a jó zene – márpedig ez a lényeg – nem a hajszínen múlik…

Faulkner és Downing

Visszatérve, a szombati fellépésre, kár, hogy Halfordék nem vérbeli metalos közönség előtt játszottak, amelyik ezt a produkciót igazán értékelni tudta volna…

Részemről végszóként, le a kalappal a zenekar előtt! A Metal God 71 évesen a mennybe ment, mi pedig remélhetjük, hogy a jövőre érkező új album nem az utolsó nagylemezük, és hogy legalább olyan erős anyag lesz, mint amilyen a 2018-as Firepower volt.

A szerző: Coly 1249 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*