A 90-es évek második felében, amikor először olvastam vagy hallottam olyan kifejezéseket, hogy slayercore, hentescore, moshcore, gümőkór (Ja, azt nem! HEHE!), akkor azt mondtam magamban, mi a tököm az? Van a hardcore, oszt annyi!!!! Nem is kutattam az ilyen jelzővel felcímkézett bandák után, hiszen ekkortájt leginkább a death metal meg a grindcore volt nálam az atyaúristen, s ha éppen hardcore zenére szomjazott a fülem, akkor olyan csapatok lemezeit hallgattam, mint a Biohazard, a Sick Of It All, a Sheer Terror vagy a zseniális Cro-Mags. Aztán, valamikor 2002-ben, egy műholdas csatornán beleakadtam a Hatebreed „I Will Be Heard” klipjébe, és rögtön elkapott egy érzés, valamiféle ártatlan gyermeki vágyakozás, hogy egy pajszer segítségével alkossak szürrealista szobrokat a lakásban található bútorokból. No, fogtam is magam, és rohantam a haverhoz, akinél volt internet, hogy keressünk rá a csapatra. Le is töltötte nekem mindkét albumukat, én pedig startoltam haza, hogy meg tudjam őket hallgatni.
Az említett klipes nóta a banda második lemezén szerepelt, de én, jól nevelt gyermek módjára, először az első albumot hallgattam meg. Elővigyázatosságból a pajszert beadtam a szomszédnak, és a lelkére kötöttem, hogy akkor se adja oda, ha térden állva könyörgök érte. Már az első nótánál akkora büntető maflást kaptam, hogy még a fogaim is belecsengtek, pedig esküszöm, egy ujjal sem nyúltam a bútorokhoz!!!
Ez az öt, a Connecticut állambeli Bridgeportból származó srác, Lou Richards (RIP) – gitár, Matt McIntosh – gitár, Chris Beattie – basszusgitár, Jamei „Pushbutton” Muckinhaupt – dobok és Jamey Jasta – ének, annyi dühöt, agressziót és vehemenciát préselt bele ebbe a 26 perces albumba, hogy az már szinte felfoghatatlan. A 14 dal úgy belekalapálja a hallgatót a padlóba, akár egy cölöpverő gép, úgyhogy ha netán emeletes házban laksz, és éppen döngeted, akkor légy humánus az alsó szomszéddal, és húzz tiszta zoknit. Ne kelljen már szegénynek a lakása mennyezetéből kilógó lábaidat szagolnia. Pláne, ha pont neki adtad oda a pajszert megőrzésre, mert megeshet, hogy mérgében majd azzal távolítja el a szobáját elárasztó bűz forrását.
A Hatebreed stratégiája rohadt egyszerű: ha éppen nem tempóznak, akkor olyan súlyos szaggatásokkal végeznek rajtad arcplasztikai műtétet, hogy a lemez végére érve úgy néz ki az orcád, mint aki szeges buzogánnyal mosott fogat. Az pedig elég ronda látvány!!!! Ki ne emlékezne Arany János Toldijából ezekre a halhatatlan sorokra: „S a cseh vitéz érkezén dús fény páncéljában, még bogár sem szisszenék szörnyű árnyékában. Arca, mint a löncshús, fecni, foszlány, húslék, mert buzogányra cserélte törött fogkeféjét.” Úgyhogy csak óvatosan a Hatebreed-del, kedves olvasók, mert nem tréfálnak, előzetes szóváltás nélkül is neked ugranak! A két gitár rohadt vastagon szól, s ha vagy olyan bátor, hogy csutkára tekered a hangerőgombot, akkor szinte látod, hogy ezek a bárdolatlan riffek mindenhol otthagyják a lábnyomukat. Jamey Jasta most már világszerte ismert figura, de itt még csak egy 20 éves kölyök volt, aki ki akarta üvölteni magából a benne fortyogó mérget. Szinte látom magam előtt, ahogy a hangszálai egymással vívnak bokszmérkőzést.
Ez a betontörő alkotás, bármilyen core-nak is nevezzük, egy rohadt nagy bomba. A Hatebreed-nek sokban köszönhető, hogy ez a stílus szinte villámgyorsan népszerű lett, bár már előttük és velük egy időben is volt nem egy zenekar, akik ezen az úton indultak el. Például az All Out War, az Integrity, a Fury of Five vagy az In Cold Blood, amelynek első, Hell on Earth című albumát ajánlom mindenkinek, mert egy valódi gyöngyszem!
Aztán, ahogy lenni szokott, pár év alatt annyi ilyen banda alakult, hogy Dunát lehetett velük rekeszteni, s ez a minőség rovására kezdett menni. A Hatebreed-től én is csak az első négy lemezt gyűjtöttem be, utána már szerintem bezárták magukat egy kalitkába, és azóta csak rutinból dolgoznak. Nincs már az az ifjúkori éhség és düh. Persze ez csak az én véleményem. Ha netán létezne valaki a földön, aki még egy árva Hatebreed szerzeményt sem hallott, annak ezt a lemezt ajánlanám, mert tökéletesen visszaadja ennek a stílusnak a lényegét. Nyers, súlyos, goromba, fülbe tapadó és izmos. A korai anyagaik közül én ezt hallgatom a legsűrűbben, és esküszöm, bár sokszor éreztem rá késztetést, még egy nyamvadt bútort nem törtem össze. Na, oké, pár ruhacsipeszt már széttapostam, ha besörözve hallgattam, de ez megbocsátható. Az isten rogyassza rám az eget, ha hazudok. Most pedig megyek, és megpróbálom összeszögelni ezt rohadt szekrényt, amit szétverte…khmmm…akarom mondani…ami széttört, amikor rászállt egy kétmázsás szúnyog. HEHEHE!!
Leave a Reply