Freedom Call: Crystal Empire (2001)

Legutóbb a Mob Rules bemutatkozó nagylemeze, az 1999-es Savage Land kapcsán emlékeztem meg a klasszikus heavy metal feltámadásáról és dicső visszatéréséről, amelynek élharcosa, zászlóvivője a svéd Hammerfall volt, de az ő farvizükön a szimfonikus és a nyers hangzású euro power metal is új erőre kapott. Az ezredfordulót megelőző években olyan csapatok alakultak meg, mint a Primal Fear, az At Vance, a Falconer, a Metalium, az Avantasia, illetve olyan zenekarok adták ki debütáló albumukat, mint az Edguy, a Nightwish, a Sonata Arctica, az Iron Savior, a Rhapsody, vagy éppen a Freedom Call. Utóbbiak közül több is kiemelkedő, klasszikus alkotás lett.

Igaz ez a nürnbergi mesterdalnokok, a ’98-ban alakult Freedom Call első nagylemezére, az indulásukat követő évben megjelent Stairway to Fairyland-re is, amely máig nagy kedvencem, egy hibátlan alkotás, lendületes, megadallamos, a tündérek és sárkányok birodalmába invitáló anyag (itt írtam róla). Azt gondolom, saját maguk számára is olyan magasra tették vele a lécet, hogy azt később már nem is sikerült átugraniuk. Pedig a rá következő Crystal Empire-t is ugyanaz a négyes, vagyis Chris Bay énekes/gitáros, Sascha Gerstner gitáros, Ilker Ersin bőgős és Dan Zimmermann dobos játszotta fel, ám a második album véleményem szerint egy árnyalatnyival halványabb elődjénél. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem lenne így is nagyszerű nóták gyűjteménye.

A zene továbbra is tipikus európai, a Helloween és a Gamma Ray által csúcsra járatott power metal, az iram is többnyire felfokozott, és Bay sem változtatott az énekstílusán, ám még egyszer ugyanazt a bravúrt nem tudták megcsinálni. Talán azért is történhetett meg, hogy bár a maga idejében beszereztem és néhányszor meg is hallgattam a lemezt, később valahogy kikopott a gyűjteményemből, s azóta, ha a Freedom Call muzsikájára vágyom, a maga nemében tökéletes debütöt pörgetem le újra és újra. Pedig…

De mielőtt magáról a zenéről írnék, néhány szót a csapatról, amely a mából nézve igazi supergroupnak mondható. Bay a Freedom Call élén töltött csaknem negyed század alatt vált az irányzat egyik megkerülhetetlen alakjává. Dan Zimmermann bő egy évtizeden keresztül a FC mellett (azzal párhuzamosan) a Gamma Ray-nek is alapembere volt, plusz egy rövid ideig (ezekkel egy időben) az Iron Savior dobszékét is bitorolta. Sascha Gerstnernek is a Freedom Call volt az első komolyabb zenekara, majd miután a Crystal Empire megjelenését követően távozott az együttesből, állítólag azt mondta, soha többé nem akar metalbandában játszani. Egy évre rá már a Helloween tagja volt, és azóta is a Tökfej Rt. csapatát erősíti. 🙂

Talán a legkevésbé ismert név a FC-ból kétszer – 2005-ben és 2018-ban – is dobbantó Ilker Ersiné, aki olyan zenekarokban fordult meg, mint a Moon’Doc, a Lanzer, a PowerWorld és a Lacrimas Profundere (utóbbi kettőnek jelenleg is tagja). S bár a a zenekarvezető Bay számára sem idegen hangszer a szintetizátor, míg a Stairway…-n Michael „Miro” Rodenberg (ex-Aina, Trillium és Luca Turilli, ma Avantasia), addig a Crystal Empire-ön Ferdy Doernberg (Axel Rudi Pell, Rough Silk) vendégeskedett, és varázsolt a fekete-fehér billentyűkön.

b-j: Zimmermann, Bay, Gerstner és Ersin

SZG kollégám épp a minap, a Dreamtale új lemeze kapcsán említette a zene keltette jó hangulatot, pozitív kisugárzást – ami a Freedom Call muzsikájáról is maximálisan elmondható. A tempó és a dallamok együttesen energiaitalként hatnak, a dalok hallatán az ember megbizsereg, felpörög, fékeveszett boldogságában rohanni támad kedve, neki a világnak. Most, hogy néhányszor újra meghallgattam, ki merem jelenteni, hogy a Crystal Empire is zseniális anyag. A Stairway… elsőségét persze nem veszélyezteti, a korabeli riválisok többségét azonban könnyedén maga mögé utasítja – nálam a pályája csúcsán lévő Gamma Ray-vel és a korai Rhapsody-val játszik egy ligában.

Nem fogok minden dalt külön bemutatni, inkább csak a csúcspontokra, a számomra emlékezetes szerzeményekre hívnám fel a figyelmet. A „kötelező” hangulatkeltő intrót követően a zenekar nevével azonos címet viselő nóta pördül elénk, amely a Freedom Call muzsikájának minden erényét magában hordozza, amelyek közül külön kiemelném a sorvégi, harsonaszerű szintihangokat. Több szempontból is ez az egyik leginkább „Gamma Ray-s” dal, amely ezzel együtt sem tűnik koppintásnak.

Nagyjából ugyanebben a szellemben folytatódik a parádé a Rise Up-pal, ám Bay itt már sokkal inkább önmaga. Ugyanakkor orgánuma időnként a Stratovarius-torok Timo Kotipeltóéra és az Edguy-os Tobias Sammet-ére hajaz, a zene többrétegűsége pedig egyes pillanatokban a Blind Guardiant is eszünkbe juttathatja.

A Farewell diadalmas, vidám dallamosságához hasonló témák Kai Hansen fejéből szoktak kipattanni, a Gamma Ray Heading for Tomorrow albumán hallhattunk hasonló nótákat. Mindezekkel nem azt akarom mondani, hogy a FC egy szimpla kópiabanda, mert nem az, pusztán arra célzok, hogy a színtér szereplőinek zenei világa, stílusa, megszólalása kisebb-nagyobb mértékben fedi egymást (nem beszélve a többszörös személyes érintettségekről).

A lemez eddig említett szerzeményei egytől egyig a kedvenceim közé tartoznak, ám a középtempós Pharao – faltól falig dallamosságával és monumentális kórusával – mindegyiket űbereli. Aztán, hogy egy pillanatra se dőlhessünk hátra, felharsannak a Call of Fame fanfárjai, és már robog is a nóta, amit a magam részéről ezennel meg is szavazok az album legjobb dalának. Na, erről beszéltem, amikor a világból kirohanó eufóriát emlegettem! 🙂

A következő óriási refrénre a hárommal később érkező Ocean-ig kell várni, és az utána következő Palace of Fantasy sem gyenge nóta, a záró The Wanderer pedig a műfaj sztenderdjeinek megfelelően egy nagyszabású, himnikus kórusokra épülő, epikus darab – kellően ünnepélyes lezárása egy pazar előadásnak.

A Crystal Empire után egy évvel jött az Eternity, amit további hét stúdióalbum követett, én azonban ezeket – változatosság iránti vágyamból adódóan – már nem ismerem. Eddig a Stairway to Fairyland volt számomra a „one and only” Freedom Call-lemez, ám nem kizárt, hogy innentől a második korongot is gyakrabban fogom hallgatni.

A szerző: Coly 1249 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*