Nem szeretem az énekesnős bandákat. Pontosabban, nagyon kevés kivételtől eltekintve egyszerűen nem tudom megkedvelni őket, még akkor sem, ha a zene amúgy nagyszerű. Amint megszólal a női ének, azt érzem: na, basszus, ez megint nem az én zeném lesz. A kevés kivétel közös jellemzője pedig az erőteljes női vokál, amely nem áriázik, amely nem akar nőies lenni, hanem dinamikus és feszes. Így aztán különösebb gond nélkül barátkoztam meg Sascha Paeth Masters of Ceremony (Adrienne Cowan) nevű csapatával, anno a White Skull (Federica Boni) olasz power bandával, az amerikai Benedictum (Veronica Freeman) zenekarral, vagy akár a finn Battle Beast-tel.
A Dreamtale szintén egy finn banda, amelyről természetesen hallottam, sőt mp3 formátumban albumaik is megvoltak, de valahogyan sosem kaptam fel rá a fejemet az elmúlt években. Korrekt, dallamos, szimfonikus alapokra pakolt klasszikus metal zenének könyveltem el, és nem hallgattam túl sokat őket.
Azonban történt valami, amitől az idén kiadott Everlasting Flame albumukban hirtelen meglett az a „bizonyos x”, ami nem más, mint az egykori Battle Beast-alapító énekesnő, Nitte Valo csatlakozása a Dreamtale-hez. A dolog már nem új keletű, hiszen 2019-től tagja a csapatnak, de ez az első teljes értékű nagylemez vele. Nitte egy igazi energiabomba, nyughatatlan metal arc, a Battle Beast-ből is ő távozott ismeretlen okokból, majd később a Burning Point-ból is a saját akaratából szállt ki, valószínűsítem, hogy nem egy könnyű jellemű csaj, de ez legyen a zenekari tagok dolga, nekünk csak a muzsikára kell koncentrálni, és az valami csoda!
A Dreamtale 1999-es alapítása óta rengeteg tag megfordult a zenekarban, sőt most már csak egy alapító tag maradt a csapat kötelékében, a fő dalszerző Rami Keranen, de a műfaj mindvégig adott volt: dallamos, billentyűkkel támogatott, sok klasszikus zenei hatást magába építő heavy metal. Az új album is ezt az utat követi, annyi változással, hogy Nitte érkeztével plusz erőt kapott a vokálszekció. Hiszen férfi szólóénekes is van a bandában Jarno Vitri személyében, akivel Nitte kiváló párost alkot.
Már a nyitó dal, a King of the Kings indítása letaglóz: a capella a refrén kezd, majd a főtéma érkezik rá billentyűvel, amire az énekes szekció párbeszédszerű duettje következik, és aztán újra a nagy ívű refrén jön. És azt hiszem, ez is az egyik fő ereje az album nótáinak: a nagyon-nagyon eltalált dalok, dalszerkezetek, refrének. Még akkor is, amikor egy szám már-már nyálas lírába váltana, jön egy iszonyúan megírt refrén vagy fő énektéma Nitte rekedtes erőhangján, és helyrebillen a dal.
Sorjáznak a fantasztikus, lendületes szerzemények, mint a fütyüléssel indító Blood of the Morning Star, a lendületes Ghostride, vagy a talán még energikusabb Eye for an Eye. Csupán három olyan dalt tudok említeni az albumon, ahol egy kissé megakad a lendület: a líraibb vonalat szállító Last Goodbyes-t, a totál felesleges, igazi finn sajátosságnak számító, saját nyelvű népi katyvasz (koncerteken biztosan jó buli) Tanhupullót, és a szintén szentimentális, záró Pirates Lullaby-t, amelyet azért a refrénje jócskán megment.
Azt is jó érzés látni, hogy a jelenlegi zenekari felállásnak magyar vonatkozása is van, hiszen a csapat virtuóz gitárosa Zsolt Szilágyi, egy extravagáns megjelenésű muzsikus, aki szintén a 2019-es vérfrissítéskor érkezett a bandába.
Aki kedveli a pozitív kisugárzású metal zenét, ami erőteljes, dinamikus, ám mégis szuperdallamos, az azt hiszem, megkerülni sem tudja (és ne is akarja) a finn Dreamtale idei nagylemezét. Egészen biztos, hogy a dalok beülnek az agyad rejtett zugaiba, és azon veszed észre magad, hogy újra és újra meg akarod hallgatni ezt a lemezt! 🙂
Leave a Reply