Domine: Champion Eternal (demó, 1989)

Annak idején, még a Brutal Metal-os időszakban jutott el hozzám az olasz Domine demója a bandától, és a dallamos power metalt játszó csapat emlékeim szerint első hallgatásra belopta magát a szívembe, a demó hiányosságai és borzalmas hangzása ellenére is, hiába hagyta el a fizikai példányt egy barátom. Szerencsére azonban az internet bugyraiban fellelni még az anyagot, így 33 év távlatából épp’ ideje újra nekifutni, hogy kiderítsem, mit ad nekem – mai füllel hallgatva – az akkor általam ajnározott anyag.

De előbb a kötelező körök! A brigád 1983-ban, Firenzében alakult, és a Champion Eternalt a következő felállással vették fel: Enrico Paoli – gitár, Riccardo Paoli – basszusgitár, Carlo Funaioli – dobok, Stefano Mazzella – ének és Agostino Carpo – gitár. A csapat egyértelműen a power metalt jelölte ki irányként, közvetlenül a Manowar nyomdokain haladva, néha ki-kikacsingatva az Iron Maiden vagy a Queensryche életműve felé. A dalok témái főként Melnibonéi Elric, egy sötét elf és lélekivó kardja, a Stormbringer (magyarul is megjelent) hőstetteit dolgozta fel, amelyeket annak idején, még a ’70-es években Michael Moorcock jegyzett le, egyik könyve pedig nem meglepő módon a The Eternal Champion címet viselte.

Végül 1997 hozta el nekik az áttörést a Champion Eternal lemezzel, hogy azóta még négy másik korongjuk lásson napvilágot, az utolsó 2007-ben. A banda ma is aktív, koncertezgetnek is, de ez most számunkra mellékes, koncentráljunk inkább a számomra a Domine alfáját és ómegáját jelentő demóra!

Ami elsőként feltűnik, az az elég pocsék hangzás, de nyilván akkoriban még nem volt túl gyakori (és megfizethető) a profi otthoni cucc, szóval ezen lépjünk is gyorsan túl, hiszen a lehetőségekhez mérten azért hallgatható az anyag. Ami viszont sokkal izgalmasabb, az a vágtázó lendület, amivel a Domine nyit, plusz az azonnal magával ragadó, fülbemászó dallamosság. A refrén is telitalálat, de egyúttal ki is emeli az egész cucc legnagyobb hiányosságát, vagyis az énekes, khm, hogy úgy mondjam, limitált hangterjedelmét. Egyáltalán nem meglepő, hogy először rövid időre Simone Gazzolára, majd 1997-ben Adolfo Morviduccira, művésznevén Morbyra cserélték Stefano Mazzellát. Morby és az eredeti énekes között zongorázható a különbség, különösen, ha valaki meghallgatja a The Eternal Champion demó-, illetve lemezváltozatát.

De visszatérve a dalra, az énekhangot leszámítva abszolút kiforrott, szépen felépített történetmesélés, igazán megérdemelne egy jobb hanghordozót, különösen a ritmusváltások jönnek be nekem, de a gitárszóló is magával ragadó. A zenészekre tényleg nem lehet panasz, minden hangszeren odateszik magukat, talán ezért is lóg ki annyira az énekhang az egész műből.

A Doomed Lord Dreaming inkább csak átkötő szerzemény, mint teljes dal, egy kis kellemes gitárprüntyögés némi mennydörgéssel kísérve, két-három meghallgatás után már a skippelés sorsára jut, hogy minél előbb elérkezzünk kedvencemhez, a Stormbringer, the Black Sword-höz. Az indító riff zseniális, remekül vezeti fel a dalnokokat idéző részt – ahol ismét kijön az énekes gyengesége, egyszerűen ezt a magasságot képtelen megugrani. Szerencsére nem kell sokat szenvednie, jöhet a keményebb rész, ahol az óóóóóóózás még egészen jól megy neki. Természetesen ez a dal is Elricnek állít emléket, igazán emlékezetes refrénnel. Ez a dal egyértelműen jobb felvételt (és énekest) érdemel, amit valószínűleg már sosem kapunk meg, pedig tízszer ötletesebb a Manowar-dalok 90 százalékánál.

May the Rainbow Shine on You: számomra a leggyengébb szerzemény a demón. Zeneileg még akadnak benne érdekes megoldások, az énekhang viszont totál mélyrepülés, hagyjuk is, hiszen jön a főszereplő, a The Eternal Champion, a demó gigantoszaurusza, Godzillája, anyahajója, ékköve, és higgyétek el, nem túlzok. Ez a közel 12 perces, hét jól elkülöníthető, ám mégis szorosan összefüggő egységből álló szerzemény tényleg nagyon komoly teljesítmény, egy teljes Michael Moorcock-könyv sztoriját követhetjük végig benne a hős felemelkedésétől a bukásáig, iszonyatos hangulatosan. Minden power metal rajongó listáján ott a helye, itt még az énekesnek is meg lehet bocsátani, főleg, hogy az egész demón talán itt nyújtja a legjobb teljesítményt, talán ő is érezte, hogy fel kell nőni a feladathoz, vagyis inkább a többiekhez. A lemezverzió nyilván sokkal jobban szól, bár az új énekes hangjával sem vagyok kibékülve, ám nekem mégis ez a változat nőtt örökre a szívemhez, némi nosztalgiával fűszerezve. Nem is mondok erről a dalról többet, hallgassátok meg mindkét verziót, garantált a szerelem valamelyikkel!

Egy ilyen katartikus csúcspont után nagyon nehéz már bármi nagyot dobni, a Dominénak nem is nagyon sikerült: a Kings in Darkness alapjában véve nem rossz szerzemény, csak épp’ rossz helyen van szegény.

Sajnos a demóról végül csak a The Eternal Champion jutott el hivatalos kiadványra, a többi dal csupán ebben a formában elérhető, ami nagy kár, mert a Stormbringer vagy a The Mightiest War nagyon megérdemelne egy felfrissítést és sokkal jobb hangzást, de gondolom, ennek szerzői jogi akadályai lehetnek. Mindenesetre így is ajánlom minden power metal fanatikusnak az anyag hallgatását, illetve a későbbi Domine-anyagokkal való ismerkedést (A The Hurricane Master című dalt különösen), de az már egy másik történet, amit énekeljen meg egy nálam nagyobb power metal fanatikus! A haveromra pedig a mai napig haragszom, hogy elhagyta az eredeti, kincset érő demómat.

Kedvencek: The Eternal Champion, Stormbringer, the Black Sword

A szerző: Buga B 59 Articles
Bogdán László „Buga B”: Az egykori Brutal Metal, később pedig a Pulling Teeth fanzine szerkesztője. Koncertfanatikus, civilben egy fordítóiroda projektmenedzsere.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*