Múlt heti Dimmu-lemezajánló cikkemben tett ígéretemhez hűen most egyéni ízlésemnek megfelelően állítom tetszési sorrendbe a norvég blackerek közel 30 éves pályafutásának mind a kilenc LP-jét. A rangsor felállításában döntő fontosságú az a tény, hogy e banda megismerése és a zenéjük iránti rajongásom elég későre, bőven a kétezres évek közepére tehető, és még lényegesebb, hogy ez egybeesik a black metal műfaj iránt érzett újbóli érdeklődésem kezdetével. Azért nevezem újbóli érdeklődésnek, mert a ’80-as évek kezdeti black metal törekvései (a Bathory, a Celtic Frost és a Venom egy-két lemeze) máig a kedvenceim. Hiába jött a „nagy skandináv black metal” hullám a ’90-es évek elején, a Bathory Blood Fire Death albumát követő csaknem két évtized nálam nem a feketefém zenékről szólt. Az ezen irányzat iránt érzett, bevallom, elég negatív és nem kevés előítélettel teli korszakomat zárta le aztán a Dimmu Borgir 2007-ben. Na, de ne szaladjunk ennyire előre, jöjjön a rangsor, a számomra a „leggyengébb” anyagtól a legjobb felé haladva!
9. For All Tid (1995)
Bevallom őszintén, ezt az albumot most, e cikk írása előtt hallgattam meg először (és valószínűleg utoljára). 🙂 Ismerve a korszak néhány förtelmes hangzású black metal korongját, a Dimmu egy kicsivel talán már ezen az anyagon is kiemelkedett a kortársai közül. De nekem ez a sound még így is túl „true”, és a számok túlnyomó részében a szcéna átlagos zenei kliséi hallhatók. Ami viszont meglepett, hogy eddigi tévhitemmel ellentétben már ezen a lemezen is rengeteg szerep jut a valószínűleg ekkor még csak szintetizátorral keltett szimfonikus zenei betéteknek. Meg voltam győződve, hogy Shagrathék ekkor még csak „sima” black metalt nyomattak. Úgy tűnik, tévedtem. 🙂
8. Stormblast (1996)
A hangzás már valamivel jobb, mint a debüt albumon, de még mindig hagy maga után kívánnivalót. Ezt bizonyítja némileg az is, hogy ezt az LP-t 2005-ben újra kiadták új borítóval és remixelve. Zeneileg is már egy érettebb dalcsokor született, de az ezt követő albumok tükrében ez még mindig nem „hárásó”. 🙂 Itt már van kedvenc számom is, a 2005-ös verzión szereplő, eredetileg instrumentális Sorgens Kammer (del II), ami csak címében egyezik a ’96-os változattal.
7. Spiritual Black Dimensions (1999)
Ez az album sem tartozik a legtöbbet hallgatott DB anyagaim közé. Igaz, itt már jól érvényesülnek a banda egyedi jellegzetességei és stílusjegyei (a drámai, filmzenébe illő hatások). A korong sajnálatos keverési hiányosságai legfőképpen a dob háttérbe szoruló, tompa hangzásában és a gitárok kissé „kásás” megszólalásán érződik leginkább. Ezeket ellensúlyozandó, ICS Vortex egyedi, tiszta énekét viszont ezen az albumon csodálhatjuk meg először, egyebek mellett a The Insight and the Catharsis című zseniális szerzeményben. Nálam ez a lemez is még csak a „nem rossz „kategória az eddigi életműben.
6. Abrahadabra (2010)
Ezt az anyagot annak idején csalódásként éltem meg, és máig sem tudtam igazán megbarátkozni vele. Az összes albumuk közül talán ez tartalmazza a legtöbb, szimfonikus nagyzenekarral feljátszott részt. Viccesen fogalmazva, nekem ez már túl szimfonikus. 🙂 Viszont a lemez végén a Deep Purple Perfect Strangers-ének feldolgozása nálam nagyon üt.
5. Eonian (2018)
Bő nyolc év szünet után szerintem ismét egy pompázatos lemezzel tértek vissza a szimfo-black „istenek”. Igaz, nagy meglepetést nem okoztak a zenéjükkel, de a „jó” jelző mindenképpen megilleti a produkciót. Az album mind a tíz száma megfelel a bandától jogosan várható „csúcsminőségi” kritériumnak. Ahogy az utolsó, instrumentális Rite of Passage című szám alaptémáját szépen felépítve, egyre több hangszer bevonásával feljutnak egy csodálatosan fennkölt szimfónia magasságaiba, az egyszerűen lenyűgöző! Beethoven szelleme tuti a Dimmu tagjaiban öltött testet. 🙂
4. Enthrone Darkness Triumphant (1997)
Ami a Slayernek és a Metallicának (hogy csak a legnagyobbakat említsem) a harmadik lemezével sikerült, úgy részben a Dimmu Borgirnak is sikerült harmadikra egy igazán kiemelkedőt alkotni. Én ezt az albumot tartom a minőségi szimfo-black metal műfajteremtő alaplemezének. Nagy hangsúllyal a „minőségi” szón! Tudom, hogy már korábban is voltak szimfós „feketefém” próbálkozások, de azok meg sem közelítették az itt hallható, teljes anyagon átívelő minőséget. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy ez az első, Nuclear Blastnál kijött anyaga a csapatnak. Nagyszerűségét az is bizonyítja, hogy a Spellbound (by the Devil) és az A Succubus in Rapture hosszú időn keresztül, a Mourning Palace pedig még most is koncertprogramjuk szerves részét képezi.
3. Death Cult Armageddon (2003)
A három dobogós anyag kapcsán nem is tudok különösebb érveket felhozni, hogy melyik a jobb vagy rosszabb. A maga módján számomra mindhárom egy tökéletes mű. Jó hangzás, jó dalok és eredeti ötletek jellemzik mindhármat. Véleményem szerint a csapat 2001 és 2007 között nyújtott kimagasló zenei teljesítménye juttatta a műfaj csúcsára a norvégokat.
2. Puritanical Euphoric Misanthropia (2001)
Pár napja írt cikkemben (itt olvasható) már minden lényegeset leírtam erről az anyagról. „A puding próbája az evés” alapon hagyom, hogy a zene minden esetleges szkeptikus érdeklődőt meggyőzzön e második hely jogosságáról. Egyébiránt e lemezrangsor első három helyezettjét, mint a műfaj legjobbjait, szerintem minden szélesebb látókörrel rendelkező metalzene-gyűjtőnek kötelező lenne birtokolnia! 🙂
1. In Sorte Diaboli (2007)
A megvilágosodást hozó mestermű! Ami megnyitotta az elmém a black metal színtér számomra addig még nem ismert, zeneileg kimagasló alkotásainak befogadására. Ez a lemez láttatta meg velem, hogy a műfaj, amit addig festett arcú, zenélni nem tudó, értelmetlenül csörömpölő ál-zenészekből álló nevetséges bandák alkotta tömegnek gondoltam, igenis hordoz néhány rendkívül tehetséges zenészt és zeneszerzőt, akik e szélsőséges irányzatot nagyon is a minőségi zenék közé tudják emelni a tehetségükkel!
GLORY TO SATAN! 🙂 UFF!
Leave a Reply