Úgy vagyok a Darkthrone-nal, mint Sipy az általa néhány napja említett Dimmu Borgirral: csupán a közelmúltban találkoztam velük, ám itt véget is ér párhuzam, mert míg kollégám becsülettel átrágta magát a teljes diszkográfián, én a norvég csapatnak csupán az utolsó három albumát ismerem, és nem is tervezem, hogy mélyebbre merülnék munkásságuk igencsak terjedelmes mocsarába. A black és a death metal világa alapvetően távol áll tőlem, az a muzsika viszont, amit ma játszanak, kifejezetten szimpatikus számomra. Olyannyira, hogy tavalyi albumuk, az Eternal Hails… év végi Top 10-emben az előkelő hatodik helyre került.
A Darkthrone név csaknem három évtizede Fenriz (Gylve Nagell) és Nocturno Culto (Ted Skjellum) kettősét jelenti. Előbbi alapvetően dobol és szintetizátoron játszik, utóbbi énekel és a húros hangszereket kezeli, de Fenriz gyakorlatilag multiinstrumentalista, a gitár és a basszus is jól áll a kezében, plusz a hangját sem rest használni, így, mivel nem koncerteznek, a stúdióban elég is ez a redukált létszám.
A mostani kereken a huszadik nagylemezük; a zene az elmúlt évekből megszokott heavy/black, amelyben a doom-os billegések váltakoznak a speed-es begyorsulásokkal, a megszólalásról pedig mindenekelőtt a Celtic Frost muzsikája és a Clouds-korszakos Tiamat jut eszembe. A kereken 40 perces játékidővel alapvetően semmi problémám, hiszen az Eternal Hails… is csupán ötszámos, 42 perces alkotás volt, és az eggyel korábbi Old Star is a maga hat szerzeményével alig lépte túl a 38 perces lemezhosszt. Amit ennél jobban sajnálok, hogy az idei anyagot egyelőre nem érzem olyan meggyőzőnek, mint elődjét.
De csak óvatosan az elsietett kijelentésekkel: két hallgatással ezelőtt még én is azt mondtam volna, hogy mintha egy rutinból, korábban már bevált sablon alapján készült anyag szólna a lejátszómban, mostanra viszont ezt a lemezt is megszerettem. A zene súlyos, sötét és dallamos: jó érzés sodortatni magam ezzel a sűrűn hömpölygő áradattal, amelynek ezúttal nincs iránya, célja – nem találok igazán emlékezetes nótákat, amelyekhez igazodni tudnék. A koncepció hiányát talán a borító súlytalansága mutatja a legjobban: egy ködben, befagyott tavon, Darkhtrone-os pólóban korcsolyázó alak számomra nem elég komoly leképezése a csapat vallásellenes, okkultista, lázadó világképének. De sebaj, legfeljebb majd nem ezt nézegetem a zene hallgatása közben… 🙂
A számcímek viszont ígéretesek (Caravan of Broken Ghosts, Impeccable Caverns of Satan, Stalagmite Necklace stb.), és szerencsére szinte valamennyi nótában hallhatunk izgalmas témákat, élvezetes megoldásokat. Ilyen például a Caravan… és a Kevorkian Times dalközépi felpörgése, az Impeccable… és a Stalagmite… elejének hömpölygése és az utóbbi szerzemény másik komótos témája, vagy az Eon2 nyitó riffje.
Kifejezetten kedvemre való ez a váltófürdő, a lassú és a gyors témák váratlan egymásutánja. Többek között ettől sem válik unalmassá a vászonra alapvetően rokon tónusokkal felvitt anyag. Viszont, ha az Eternal Hails…-t tavaly 4,5-re értékeltem, a csapat új lemeze – a kiemelkedő nóták hiánya miatt – egy féllel alacsonyabb osztályzatot érdemel.
Leave a Reply