„Ha nem tetszik ez az album, akkor te a Candlemasst sem szereted” – nyilatkozta a blabbermouth.net-nek Mats „Mappe” Björkman, a legendás svéd doom formáció ritmusgitárosa. Amit elsőre egy kicsit túlzó kijelentésnek érzek, hiszen miért is ne lehetne meg mindenkinek a maga kedvenc Candlemass korszaka, énekese, albuma: ha a Marcolin-éráért vagy oda, akár távol is állhat tőled a mostani, Johan Längquist nevével fémjelzett időszak. Másrészt vagyunk néhányan, akik a Candlemasst így is, úgy is szeretjük: egyik albumát egy kicsit jobban, a másikat kevésbé, de a maximális öt pontból négynél kevesebbet egyikre sem adnánk.
Én inkább megfordítanám: ha szereted a Candlemasst, a csapatnak ezt a lemezét is szeretni fogod. És ezzel akár le is zárhatnám az ajánlót – persze nem fogom. 🙂
2018-ban új korszak kezdődött a zenekar életében: újra megjelent a képben Längquist – aki az 1986-os debüt Epicus Doomicus Metallicust még mint sessionmuzsikus énekelte fel –, és ezzel a kör bezárult. Valószínűleg nem ő a banda valaha volt legjobb torkú frontembere, de Mappe azt állítja, egyértelműen ő a megfelelő ember erre a posztra. A többiek – Leif Edling basszusgitáros, Jan Lindh dobos, Mappe és Lars Johansson szólógitáros – régi harcostársak, a mostanival együtt mindegyikük legalább tíz Candlemass albumon játszott. És ez az összeszokottság, ez a magabiztosság érezhető is a legfrissebb anyagon. Edling vagány doom keresztapává öregedett, most néz ki a legjobban, és dalszerzői vénája sem apadt el, amire az együttes utolsó két lemeze a legjobb bizonyíték.
Az idei album pazarul szól, köszönhetően többek között a zenei producer Marcus Jidellnek, aki ugye főállásban az Avatarium gitárosa. És itt jön egy érdekes párhuzam, ugyanis a Sweet Evil Sun-t hallgatva több számnál is azt érzem, mintha egy új Avatarium album szólna – férfi énekkel. Ilyen momentum például a dalok sorát nyitó Wizard of the Vortex refrénje (miközben az alapriffje egy, a ’80-as évekbeli Black Sabbath-ot idéző téma) vagy a Devil Voodoo felvezetése. Mintha Edling az Avatariumnak (amelynek 2013-2017 között ő maga is tagja volt) írt, fiókban maradt dalokat tett volna fel erre a lemezre. A rokoni szálakat tovább erősíti, hogy a When Death Sighs-ba az Avatarium frontembere, Jennie-Ann Smith is beszáll vokálozni. A végeredmény azonban sajnos hagy némi kívánnivalót maga után: a két hang itt véleményem szerint nem erősíti, inkább kioltja egymást.
A már említett Vortex… nem feltétlenül az album legütősebb darabja: egy kissé komplex, rendhagyó nóta. Akkor már inkább a rá következő címadót nevezném a lemez húzónótájának, tegyük hozzá, ennek a refrénje is jól passzolna Marcus Jidellék repertoárjába. 🙂 Az Angel Battle nemcsak tempóváltásairól maradhat emlékezetes, hanem az öregember miatt is, aki a dal végén úgy mondja el a maga nem éppen rövid szövegét, hogy nincs a szájában a protézise. 🙂
Erős kezdés, az érzelmi csúcs azonban nálam a When Death Sighs–Scandinavian Gods kettőse. Előbbi a már említett duett és líraisága okán, utóbbi pedig a visszhangos dobokra épülő zenei váz, a himbáló tempó és a refrén dallamíve miatt. A Devil Voodoo-ban is izgalmasan peregnek a dobok, ám ezt már halványabb, a korábbiaknál valamivel gyengébb nótának érzem. De ugyanígy nem tudom piedesztálra emelni az olyan dalokat, mint a Black Butterfly, a Crucified vagy a Goddess , úgyhogy nagyjából fele-fele arányban mondanám kiemelkedőnek és feledhetőnek a lemezen hallható nótákat. Előbbiekből simán összejött volna egy hibátlan, ötpontos EP, így viszont nem tudok maximális pontszámot adni a hallottakra.
Ezzel együtt mégis úgy érzem, nagyon együtt van ez a csapat, újabb közös munkájuk gyümölcse pedig egy, az előző lemeznél valamivel gyengébb, doom mércével mérve azonban egy izgalmas-mozgalmas produkció lett. Élőben is szívesen megnézném őket, addig viszont még jó néhányszor meghallgatom ezt az albumot.
Leave a Reply