Biohazard: Urban Discipline (1992)

XXX-es HC-klasszikus

Vajon mi jut eszébe egy magamfajta (vagy idősebb) underground zenehallgatónak-rajongónak, amikor a következő dolgokat mondják neki: kötött sapka, piros-kockás flanel ing, Martens bakancs és Bundeswehr gyakorlónadrág? Semmi? Hát nekem bizony egy dolog határozottan: a New York Hardcore és annak képviselői közül is a Brooklyn-i Biohazard. Nem csoda, hiszen a banda eléggé frissen indult a ’90-es években, aztán 2006-ban feloszlottak, majd 2008-tól egészen 2016-ig aktívak voltak, aztán ismét feloszlottak. Nem is olyan rég azonban felröppent a hír, hogy 2023-tól a klasszikus felállással (Billy Graziadei – ritmusgitár, ének, Bobby Hambel – szólógitár, Danny Schuler – dob és Evan Seinfeld – ének, basszusgitár) jönnek Európába, néhány fesztiválon fellépni.

No, de nem e hírek miatt koptatom itthon a klaviatúrámat, ugyanis a zenekar egyik legkiemelkedőbb és legkultikusabb lemezéről szeretnék beszélni, az Urban Discipline-ről, ami néhány napja, november 10-én töltötte be a 30. évét. Mivel nagy rajongója vagyok a hardcore-nak és a régisulis hardcore punknak, engem ért a megtiszteltetés, hogy e remekműről beszéljek, ami nem feltétlenül felel meg a vegytiszta HC kritériumainak.

Már kezdettől fogva a Biohazard nem az a tipikus, punkosabb vonalú hardcore banda volt, hanem sokkal inkább egyfajta hibrid vagy különc a New York-i hardcore színtéren. A zenéjükben egyszerre lehet megtalálni a hardcore, a hip-hop és a thrash egyes elemeit, viszont szövegileg sokkal inkább a hardcore-os vonalat erősítik. A lemez a maga 56 perc 46 másodpercével egy igazán erős, üresjáratoktól és töltelékektől mentes anyag, és az ember minden dalban talál valamit (még az is, aki korábban egyáltalán nem hallgatott Biohazard-ot vagy hardcore-t), amire egyből felkapja a fejét.

A zenekar a Roadrunner Records-hoz szerződött, amit sokan nem feltétlen néztek jó szemmel, tekintettel arra, hogy hardcore zenekarról van szó. Fogalmazhatnék úgy is, hogy már az első lemez után eladták magukat a saját köreiken belül, de ez szerintem elég rossz megítélés, főleg ha egy zenekar nagyobb kiadóhoz kerül. Az album munkálatait ’92 májusában kezdték Wharton Tiers és saját maguk producelésével. A zenekar az első lemezhez képest most sokkal jobban koncentrált a dalszerzésre és a hangzásra, hogy az album még fogósabb, és azon tesztoszterontól duzzadó, döngölő dalok legyenek. Az anyag végül november 10-én látott a napvilágot, és a zenekar neve hamarosan futótűzként terjedt, hála az akkor még zenei klipektől és interjúktól hemzsegő MTV-nek és a különböző magazinoknak.

Az én Biohazarddal való megismerkedésem is pont egy Megawatt műsor nézése közben történt, amikor mutattak róluk néhány élő felvételt, hogy miképp vonzzák be az embereket az életveszélyes pitbe. A lemez talán egyik legikonikusabb dala a Punishment, ami a klasszikus, Dolph Lundgren főszereplésével készült The Punisher című film monológjával indul. Ahogy megláttam a belőle készült klipet, egyből a szerelmese lettem a dalnak, ahogy egy elhagyott gyárterületen játszanak, és a rajongókkal együtt sétálnak a Brooklyn-i hídnál, azt üvöltve, hogy „punishment”.

Érdemes megemlítenem a banda két vezéregyéniségét, Evant és Billyt, részben azért, mert mindkettőjük vokálja külön-külön egész jó, de együtt hallva őket, mintha egy totálisan más szemszögből nézném a zenekart. Evan a maga félig motoros, félig HC-s kinézetével, Billy pedig azzal az agresszív tekintetével; bármikor el tudnám képzelni, ahogy egy sikátor sötét szegletében halálra vernek, és a pofámba üvöltöznek (hehe). Billy fejmozgását és jellegzetes riffelési stílusát ezer közül is felismeri az ember, elég belehallgatni a Shades of Grey, a Black and White and Red All Over vagy a Disease című dalokba. Szabályos groove- förgeteg, amit ez az ember lehoz gitáron, és mellé még énekel is! De mi a francért emelem ki éppen ezeket a dalokat, amikor gyakorlatilag mindegyik nótában betonozó, döngölős riffeket hallani, amelyek egyből beégnek az ember agyába. Mintha egy marhatenyésztő billogozná meg az embert, olyannyira ott vannak a szeren ezek a gitártémák.

Evan basszusa is remekül duruzsol a dalokban, nem vesz el a gitárhangzásból, játéka metronóm pontossággal simul Danny dobtémáihoz, és néhol még azt is lehet hallani, hogy milyen remekül kezeli a hangszerét. Persze a banda másik két tagjának is érdemes extra pontokat adni. Danny Schuler halálos precizitással hozza a groove-os beat-eket, a picivel középtempósabb, thrash-esebb és punk-osabb témákat, és nem csoda, hogy az együttes zenéjében érzékelhető némi funk és hip-hop behatás. A Shades of Grey, a címadó Urban Discipline és a Mistaken Identity alatt az ember egyből elkezd ugrálni azoknál a bizonyos groove-központú részeknél. Főleg, amikor meghallja az Urban Discipline tamozós dobkezdését, ami a csapat már előre lekenyerezi az embert. Bobby Hambel pedig olyan elképesztő szólókat tesz oda, hogy csak pislog az ember. Simán megférnének bármelyik hard rock vagy heavy metal banda albumán, megspékelve egy kis wah-effektezéssel, hogy meglegyen a Gary Moore-os, Kirk Hammett-es érzés.

Van viszont egy dal a lemezen, amit meglepő módon csak később vettem észre, hogy egy Bad Religion feldolgozás: a We’re Only Gonna Die (From Our Own Arrogance), és megmondom őszintén, még jól is áll a bandának egy ilyen átirat, és talán jobban is tetszik Evan hangjával, mint az eredeti (megjegyzem, nagy Bad Religion fan vagyok). De a tősgyökeres, régisulis hardcore rajongóknak sem lehet panaszuk erre a lemezre, elvégre akadnak rajta bőven punkosabban működő dalok, amik hozzák a jól megszokott tempókat és intenzitásokat.

Igazság szerint, ha tudnék, sem akarnék belekötni egyik dalba se, mert ahhoz képest, hogy a Biohazard hardcore bandaként van elkönyvelve, a dalok hosszúsága, a groove-központúság, a hip-hopos vokálok és a ’90-es évek tipikus, thrash-es, crossoveres gitársoundja miatt egyáltalán nem nevezném őket annak. Azonban az tény, hogy ennek a lemeznek a sikerét látva sok kiadó kezdett jobban odafigyelni a New York-i HC és crossover színtérre, arra, hogy ott milyen kimagasló és egyedi bandák léteznek.

Habár a hardcore is eléggé megmaradt annak a rétegzenének, ami soha nem fog arénákat megtölteni, azért a nagyobb klubokban egy perc alatt telt házat tud csinálni. A rajongók maradéktalanul lojálisak, és minden egyes percét élvezik a koncertnek (még ha időnként komolyabb sérülések is előfordulnak). És az is biztos, hogy Evan-ék is e hardcore zenekarok közé tartoznak, hála ennek a földrengető lemeznek. Kitűnő produktum, a lemezborító elég is hardcore (bár nekem egy picit vicces is) a dalok pedig, mint azt korábban is sokszor említettem, tesztoszterontól fűtött, groove-os, agresszív szerzemények, elég komoly szövegekkel. Köszönöm a figyelmet!

A szerző: Mácsai Dani 18 Articles
Sokan a Deprived of Salvation és a Green Hell gitárosaként ismerik. Nagy rajongója a metal minden irányzatának, de az igazán szíve csücske műfajok a nu, a death, a thrash és a metalcore. A Rattle Inc. oldalon is ilyen zenékről, bandákról ír.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*