Mint tudjátok, nem eszem nagy kanállal a black metal zenekarokat, régebben pedig még kicsivel sem sűrűn fogyasztottam. HEHE!! De úgy 2011 tájékán valahogy beleakadtam a Witchcraft első lemezébe, és rögtön megvett kilóra! Nyers volt, puritán, és úgy áradt belőle a gyűlölet, hogy már magamat is utálni kezdtem, miközben hallgattam. Amikor hírét vettem, hogy kijött ez az album, rögtön be is szereztem, és már az első nótánál éreztem, hogy EZ AZ!! Persze akik kiéhezetten kutatják a black metal újabb és újabb ösvényeit, azok joggal mondhatják, hogy a Witchcraft ismét hozta a megszokott formulát, meg hogy leragadt a ’90-es évek skandináv, azon belül is főként a norvég színtér vonalánál, de én nem tulajdonítok ennek nagy jelentőséget, ha remek dalokat hallhatok. Márpedig ezen a lemezen mind a nyolc szerzemény kiváló alkotás. S hogy azért mégse lengethessék diadalittasan a zászlajukat a „megszokott formula” kifejezést szajkózók, itt hallható néhány olyan téma is, amelyek régebbi időkre mutatnak, mint a már említett időszak.
Az 1996-ban alakult horda biográfiáját nem ereszteném bő vérre. Először is azért, mert ez a cikknek nevezett valami egy album jubilálása apropóján íródott, másodszor pedig azért, mert a Witchcraftot mindig is körbelengte egyfajta köd. Ők sem szerettek nagyon szem előtt lenni, feltűnősködni, hanem mindig a saját világukba zárkóztak. Egyébként sem szívesen venném el a banda története után való kutatás örömét azoktól, akik előtt esetleg ismeretlen a Witchcraft. Na, egész jól kimagyaráztam a lustaságomat!! HEHEHE!! A csapat gerincét WL Rabenaas gitáros és Angmar vokálos alkotja, akik mellett az elmúlt időben jó néhány, a magyar, és főként a fővárosi black metal underground színtér kiválósága feltűnt. A Hegyek felettem a csapat harmadik lemeze, és az, hogy ekkor már a 16. évüket taposták, tökéletes bizonyítéka annak, hogy inkább a minőségre törekedtek, nem pedig a mennyiségre. Viszont ezen az anyagon felütötte a fejét egy újdonság, mégpedig az, hogy a dalok magyar nyelvű szövegekkel lettek felfegyverezve, ami nálam pozitívum. A felvételeknél közreműködött még Knot, aki a dobokat nyomta fel és Elzeril, aki a basszusgitárt vette a kezébe.
Jó ideig agyaltam azon, hogy egyenként nekimenjek-e a nótáknak, de mivel az album szinte végig egy süvítő szélvihar, úgy gondoltam, nincs értelme. A játékidő amúgy sem hosszú, hiszen a nyolc szerzemény 33 perc alatt vágtat át a hallgatón. A legtöbb dal szinte magával sodorja az embert, aki esetleg csak a lejátszó vezetékébe tudna megkapaszkodni meglepetésében, de hát akkor meg kirántaná a dugót a hálózatból, és véget érne ez a csodás hangzuhatag, így inkább hagyja, hogy a Witchcraft elragadja. WLR egy rohadt jó dalszerző, hiszen olyan témákkal pakolta csurig az anyagot, amelyek úgy ragadnak a hallgató fülébe, akár a kátrány. De tud meglepetést is okozni, hiszen némelyik szerzeménybe gyakran beszúr egy olyan hirtelen váltást vagy morbid cammogást, hogy még a csontjaim is ropognak a meglepetéstől. Azokról a disszonáns, az emberiességet hírből sem ismerő szólókról nem is beszélve, amelyek hallatán abortál a hallgató lelke, és szinte már könyörög a Witchcraftnak, hogy húzza szorosabbra a nyakán a szónikus kötelet. Néha pedig olyan gyilkos reszelések is szembe jönnek az emberrel, amelyeket a ’80-as évek death/thrash bandáitól szokhattunk meg.
A daloknak megvan az a képességük, hogy a hallgatót olyan világokba taszítsák, amelyeket a zene által kiváltott érzelmei festettek eléje. (Pláne néhány sör után!!) Hol egy hóviharban, hol pedig egy sötét erdőben érzem magam, és az is megesik, hogy egy gyűlölettel teli, végtelen folyó közepén fuldoklom, és csak azért küzdök az életemért, mert még csak a felénél jár a lemez, és én végig szeretném hallgatni. HEHE! Pont azok a nóták lopták be magukat mélyen a szívembe, ahol a középtempós csűrdöngölés az uralkodó tempó. Amikor ezek bömbölnek a szobában, legszívesebben eljárnék valami pokoli csárdást, de mivel már öreg vagyok, rossz a térdem és a derekam, annyival is megelégszem, hogy ritmusra teregetem ki a frissen mosott bandás pólóimat az erkélyen kifeszített szárítókötélre, amelyet néha önkorbácsolásra is szoktam használni, ha úgy érzem, hogy megszállt a démon, amit a Witchcraft szabadított rám.
A cikk elején említettem, hogy a szövegek magyarul lettek megalkotva, és meglepően érthetők, pedig Angmar igencsak acsarkodik. Akkora adag gyűlölet burjánzik a hangjában, hogy a torkára rá lehetne ragasztani a „mérgező anyag” matricát. Néha olyan utálattal csurig töltött üvöltéseket présel ki magából egy-egy témaváltásnál, hogy majdnem elnézést kérek tőle azért, hogy még életben vagyok.
Nem beszéltem még az album borítójáról, ami egyszerre rideg, sötét és szemet gyönyörködtető. Ennél a hófedte fenyőerdőt ábrázoló szürkés/feketés képnél akkor sem találhattak volna jobbat, ha szándékukban állt volna. Egyszerűen tökéletes!!!
Sajnos a Witchcraft körül az utóbbi pár évben sűrű köd gomolyog. 2014-ben kijött egy kazetta box set, egy rövidke válogatás és egy split. 2016-ban megjelent egy különleges split a hazai Age Of Agony társaságában, amelyen egymástól dolgoztak fel két-két nótát. Azóta halálos csend. WLR mostanság a ROCK OUT Próbaterem és Stúdió üzemeltetője, emellett tagja a nemzetközi szinten is jól ismert, középkori zenét játszó Hollóének Hungarica Régizene Együttesnek. Angmar pedig a 2019-ben alakult Mistcavern idén áprilisban holdvilágot látott bemutatkozó EP-jén hallatta bosszúéhes hangját. Csak remélni tudom, hogy vannak már friss dalok a fekete fiók mélyén, és előbb vagy utóbb a kezemben tarthatok majd egy újabb Witchcraft lemezt.
De addig is, itt van a nekem az első két album, na meg a Hegyek felettem, hogy csillapítani tudjam a vérszomjamat. Mind a három remek alkotás, de nálam ez forog a legtöbbször, mert ki tud ragadni a valóságból, és tökéletes felejtőszer, ha éppen csurig vagyok a valóság szarságaival. Ez az alkotás a magyar black metal történelem egyik gyöngyszeme: néha feltüzel, máskor pedig elringat. Most, ahogy a cikk írása közben hallgatom, éppen feltüzelt, úgyhogy be is fejezem a mondandómat, és megyek a szárítókötélért.
Leave a Reply