Uriah Heep: Abominog (1982)

Az egykori Nagy Angol Négyesfogatból, azaz a Black Sabbath, a Deep Purple, a Led Zeppelin és a Uriah Heep közül az utóbbi játszotta a leglágyabb zenét, ám a heavy metal műfajára kifejtett hatása így is megkérdőjelezhetetlen. A tiszteletadások sorából hirtelen a Gamma Ray Return to Fantasy- és a Blind Guardian The Wizard-feldolgozása jutott eszembe, de ahogy utánanéztem, a Fates Warningot, az Angel Dustot, a W.A.S.P.-ot, a Teslát, a Vintersorgot és az Ensiferumot is ott találtam azon bandák között, amelyek lemezre vették valamelyik Uriah Heep-nóta átiratát.

A legendás londoni zenekar 1969-ben alakult, és azóta is létezik, a folyamatosságot azonban ma már egyedül Mick Box gitáros képviseli, illetve biztosítja. Ez idáig 24 nagylemezük jelent meg, az első 1970-ben, az utolsó 2018-ban. Az első kilencen David Byron énekelt, aztán jött John Lawton (3), John Sloman (1), Peter Goalby (3), végül pedig Bernie Shaw (8). Utóbbi 26 esztendeje a csapat frontembere, úgyhogy messze ő töltötte a legtöbb időt ezen a poszton.

Az együttes életművéből sokan ismerik az olyan dalokat, mint az Easy Livin’, a Lady in Black vagy a Look at Yourself, amelyek alapján jól beazonosítható a zenekar korai időszakának stílusa: Hammond-orgonára és Byron magas, falzettes hangjára, valamint sokszólamú kórusokra épülő, dallamos muzsikát játszottak, amely ezek alapján azonnal felismerhető volt. A masszív alkoholistává vált frontember kirúgását követően, 1977-től aztán kezdtek eltolódni a súlypontok. David távozásával a zene, a megszólalás egy meghatározó eleme változott meg, plusz mintha a hőskort, a Hammond-orgona dominanciáját és a fantasy-témákat is maguk mögött kívánták volna hagyni. John Lawton érkezésével elvileg direktebb, hard rockosabb irányt vettek, ám a végeredmény egy lágyabb, időnként más stílusok felé kacsintgató, jellegtelenebb valami lett.

A csapat karrierje lejtmenetbe fordult, ami oda vezetett, hogy miután 1980-as albumuk, a John Sloman-nel rögzített Conquest nagyon nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Mick Box a teljes legénységet szélnek eresztette, gyakorlatilag feloszlatta a bandát. Még Ken Hensley billentyűs is távozott, aki pedig alapember és a csapat egyik fő dalszerzője volt, és a zenekar addigi valamennyi albumán meghatározó szerepet játszott.

Az újjászervezett ’Heep énekese Peter Goalby lett, aki ezt megelőzően a Trapeze frontembere volt (ahol többek között a későbbi Judas Priest-dobos Dave Holland-del játszott együtt). A friss felállást Bob Daisley basszusgitáros (Ozzy, Black Sabbath, Gary Moore stb.), Lee Kerslake dobos (The Gods, Ozzy, Ken Hensley stb.) és John Sinclair (Black Sabbath, Ozzy, Spinal Tap, The Cult stb.) billentyűs érkezése tette teljessé. Kerslake egyébként szintén a banda veteránja: a ’72-es Demons and Wizards album óta diktálta a tempót társainak, és csupán a Conquest előtt dobbantott, vagyis egy album kihagyását követően tért vissza az Abominogra.

Én persze itt, a távoli Magyarországon, akkor, a ’80-as évek elején mindezekről semmit nem tudtam. Ahogy azt korábban már sokszor leírtam: az idő tájt ismerkedtem a kemény rock műfajával, szivacsként szívva magamba mindent, amihez hozzáfértem. Azt is meséltem már, hogy gyerekkori barátom és osztálytársam fotós apukájának volt egy komoly vinylgyűjteménye, amelynek egyes darabjait jórészt külföldi útjai alkalmával szerezte be. Ezt böngésztük át Balázzsal, és így ismertem meg (jobban) a Black Sabbath, a Rainbow, a Deep Purple, a Led Zeppelin és a Uriah Heep munkásságát. Utóbbi csapattól, mai cikkem főszereplőjétől két anyag szerepelt e kollekcióban: a ’73-as koncertlemez (Uriah Heep Live) és az Abominog. Két gyökeresen más stílusú anyag: az egyik a zenekar első, máig legsikeresebb korszakát mutatta be, a másik pedig egy sokadik – rövidebb – éra nyitánya volt. Mintha nem is ugyanaz az együttes játszott volna rajtuk, az összekötő kapocs egyedül a zenekarnév és a gitáros személye volt.

Az Abominog elődeinél egyértelműen erőteljesebb, rockosabb, modernebb anyag lett. Ugyanakkor két arca van: egy poposabb és egy metalosabb. Nem véletlen, hogy annak idején mindössze öt dalt vettem fel róla, és ma is ezeket tartom az album húzónótáinak. És hogy ez választás mennyire nem volt véletlen: most derült ki számomra, hogy a másik öt nóta mindegyike feldolgozás. (Hoppá, az új felállásnak ennyire nem voltak saját ötletei?). Az On the Rebound eredetileg egy 1980-as Russ Ballard-albumon szerepelt. A Hot Night in a Cold Town-t John Cougar Mellencamp adta elő, szintén ’80-ban. A Running All Night (with the Lion) születésének dátuma ugyancsak ez az esztendő, és a Lion nevéhez köthető. A That’s the Way That It Is kivételesen 1979-es szerzemény, előadója a Bliss Band. A Prisoner pedig csak ismét egy 1980-ból származó nóta, és először egy Sue Saad and the Next nevű csapat rögzítette.

Ha az ízlésemnek valamennyire is köze lenne az objektivitáshoz, azt mondhatnánk, hogy különösen az anyag eleje és vége sikerült erősre, hiszen csaknem négy évtizeddel ezelőtt a lemez első két és utolsó három dalát vettem át magamnak. Ugyanakkor gondoljunk bele, mennyire lehet megalapozott egy ilyen értékítélet: egy 15-16 éves srác életében először hallgat egy albumot, és az aktuális környezetétől, valamint pillanatnyi hangulatától befolyásolva, sokszor csak a számok elejébe belehallgatva mondja azt a barátjának, hogy „ez vegyük fel”, „ezt ne”.

Ezzel az öt nótával kapcsolatban azonban biztos, hogy jól döntöttem. 🙂 Az elsőként felcsendülő Too Scared to Run-ban van a legtöbb erő és lendület. Goalby hangjának karaktere nagyon hasonlít Ronnie James Dio-éra, ezt azonban soha nem éreztem zavarónak. Nem sokat sejtelmeskedik vagy gonoszkodik, az első hangoktól kezdve bátran kiereszti a hangját. Plusz az egykori (és akkori) Manfred Mann’s Earth Band-frontember, Chris Thompson jut még eszembe róla, aki szintén nagy kedvencem. A Hammond-jellegű szintifolyam pedig végig ott áramlik a gitár és a ritmushangszerek szólama alatt.

A Chasing Shadows-ban már nagyobb szerepet kap a modern, szintis hangzás. Sinclair „pontoz” a billentyűkön: rövid hangok gyors egymásutánjával díszít, ami a basszusjátékkal együtt táncos ritmust eredményez. Szerencsére ezt a dalt is a gitár uralja, így a hangzás nem nyálasodik el.

A Hot Persuasion-ben aztán van itt minden, ami szem-szájnak ingere: hagyományos, orgonaszerű és modern hangzású szinti, a Tears in My Eyes csikorgó gitárját idéző hathúros játék, valamint a régi szép időkből átmentett kórusok. A nyitó „templomi” orgonahangokról a ’70-es évekbeli Rainbow juthat eszünkbe, a basszusalapú, szaggatott, kissé funkys ritmusról pedig a Hughes-Coverdale-korszakos Deep Purple, a dal vége viszont kellően (jólesően) kaotikus ahhoz, hogy mindenféle hasonlítgatást félredobasson velem. 🙂

A Sell Your Soul drámaian nyit, a régi Uriah Heep játszott hasonló témákat, de aztán gyorsan rock and rollra váltanak, hogy a refrénre újra visszatérhessen a lassú, vontatott kezdőtéma. A második ilyen csúcspontot követően, egy-egy rövid kiállás erejéig előbb a dob, aztán a basszus, majd a szinti köszön be, végül pedig ismét a gitár ragadja magához az irányítást. A gyors részeknél szintihangok villódznak a gitár és a ritmushangszerek mögött, mint valami flitteres háttérvászon.

A B oldalt záró Think It Over is hangulatos, pulzáló szintetizátorhangokkal indul, majd érkezik Goalby hegyomlásszerű éneke… A refrén itt is elég szirupos, a dalvégi kórust pedig egyenesen hisztérikusnak mondanám, a gitárjáték azonban valamelyest helyrebillenti a mérleg nyelvét. Ez a dal annak a korábbi verziónak a remake-je, amit még a csapat 1981-es felállása – Box mellett John Sloman énekes, Trevor Bolder basszusgitáros, Chris Slade dobos és Gregg Dechert billentyűs – rögzített, és amely egy abban az évben kiadott kislemezen kapott helyet.

A többi dalról szólva, az On the Rebound gyakorlatilag diszkószám, alkotóinál annak idején hasonló tudathasadást eredményezhetett, mint a Kissnél három évvel korábban az I Was Made for Lovin’ You. Az Egyesült Államokban ez volt a csapat egyik utolsó slágerlistás dala. A maga idejében nem igazán tetszett, a Magyar Rádió viszont elég gyakran játszotta, úgyhogy felvettem. 🙂 Ami azonban ennél a nótánál is magasabbra kapaszkodott a tengerentúli listákon, az a lemez B oldalát nyitó That’s the Way That It Is. Semmi különös nincs benne, középtempós, kiszámítható szerzemény, talán a refrénje és a szövege állíthatta maga mellé az érzőbb lelkű hallgatókat. Amíg a többi számban a hangszeresek viszik a prímet, itt egyértelműen Goalby éneke dominál, a többiek diszkréten kísérik őt.

Ami ebből a szekcióból a legjobban tetszik, az a Running All Night (with the Lion), amelynek hangzása erősen az 1984-korszakos Van Halen-t idézi.

Az album kiadását egy Abominog Junior című EP megjelenése előzte meg, amelyen az abszolút sláger On the Rebound mellett két, a nagylemezről lemaradt nóta, a Small Faces-feldolgozás Tin Soldier és egy saját szerzemény, a Son of a Bitch szerepelt. Utóbbi kettő az Abominog lemez ’97-es remaszterén is helyet kapott, s így szélesebb körben is hozzáférhetővé vált. A Tin Soldier Box-éktól elég idegenül hangzik – mintha egy ’70-es évekbeli rockmusical egyik betétdala volna. A Son of a Bitch pedig egy elég monoton, súlytalan darab – valószínűleg nem véletlenül maradt le az albumról.

Leszámítva a rádióbarát nótákat, talán ez a csapat legkeményebb albuma, ezért is szorítottam neki helyet ezen az oldalon. Na meg azért is, mert annak idején nagy hatással volt rám, és a mai napig tetszenek a róla elsőként átvett dalok. Tudom, ma már felesleges feltenni a kérdést, hogy mi lett volna, ha Box-ék ebbe az irányba haladnak tovább, ha a durvább megszólalást preferálják, hiszen nem így történt: már a rá következő Head First is visszavett a keménységből. De ezt is már csak utólag tudtam meg, ugyanis az Abominogot leszámítva leragadtam a Byron-éránál, abból igyekeztem minél több dalt, albumot megismerni, az életmű többi része gyakorlatilag fehér folt maradt a számomra. Belehallgatva az egyes énekesek nevével fémjelzett korszakok lemezeibe, olyan nagyon nem is bánom ezt…

Az Abominog lemez turnéja keretében a csapat Magyarországra is eljutott, ahol egyből dupláztak: 1982. szeptember 6-án és 7-én is felléptek a Kisstadionban, ahol a régi nagy slágerek mellett mindkét este az új album öt dalát is eljátszották. Sajnálom, hogy nem lehettem ott: a koncertre járó korszakom három évvel később kezdődött…

A szerző: Coly 1249 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*