A svájci Silver Dust a promó fotó alapján kísértetiesen idézi azon európai előadókat, akik a huszonegyedik században King Diamond cilinderéből bújtak elő. Gondolok itt elsősorban a Them zenekarra, illetve a még Urban Breed énekessel kiálló Serious Black-re. De gyorsan hozzá is kell tennem, hogy a svájciak hamarabb kezdték a fémmegmunkálást, mint az előző mondatban említett kollégák, legalábbis a Silver Dust még 2013-ban debütált.
A francia határ közelében, a feltehetően nem csak előttem ismeretlen, Porrentruy nevű kisvárosban állomásozó Silver Dust már az alakulás évében megjelentette első korongját, Lost in Time címmel. Az idei Lullabies pedig már/még csak a negyedik lemez a diszkográfiájukban. Az előzményeket nem ismerem, így szűz füllel, a promó fotó alapján támasztott némi elvárással (teátrális elemekkel elővezetett, okkult heavy metalra készültem) ültem neki a bónusszal együtt is alig negyvenperces korongnak. Ja, majd elfelejtettem említeni, hogy a svájci négyes tagjai is művésznevek alatt alkotnak. A főnök, az énekes/gitáros Lord Campbell és a basszusgitáros Kurghan a kezdetektől a fedélzeten vannak, a dobos Magma négy éve, míg a másik hathúros-specialista 2020-ban csatlakozott a Silver Dust-hoz.
Na, de vissza a lemezhez, azaz a promó fotóhoz, a kép ugyanis nem visz teljesen tévútra. Az irány stimmel, de a svájciak zenéjében kevésbé meghatározó a fémes él, inkább a színpadias hard rock fekszik nekik. A nyitó The Pact a horrorisztikus intró szerepét tölti be, a kórusokkal és a latin szöveggel együtt kellően nagyszabású. Az első tényleges dal az Emeline, amely körülbelül annyira klasszikus hard rock, amennyire a Ghost aktuális szerzeményei azok. Billentyűkkel alaposan megtámogatott, többszólamú vokálokban gazdag dalról van szó, a dobhangzás viszont kissé erőtlen, és épp’ ez a hiányosság az, ami a későbbiekre is rányomja a bélyegét.
A Follow Me-ben szintén a szintetizátoros hangszínek és az operás kórusok adják a fűszert a középtempós hard rock alapokhoz. Legyen bármilyen furcsa, Lord Campbell darkos szólóénekéről többször is az egykori Árnyak vokalistája, Molnár Róbert jutott eszembe. A recept szinte minden szerzeménynél azonos, vagyis a már említett elektronikus intrók után érkeznek a nyolcvanas évek európai hard rockját idéző riffek, a nagyívű, Therion-jellegű kórusok, illetve a frontember darkos/love metalos éneke, amit az Eternité című dalban francia szöveggel is megbolondít.
A bejáratott formula alól azért akadnak kivételek is, ilyen például a dinamikai váltásokkal játszadozó Stand By Me, amelyben az enyhén sablonos refrént a kelleténél jobban is erőltetik. Az összetevők amúgy ebben a dalban is változatlanok, csak az arányokban akad némi eltérés. Az I’ll Risk It-ben a húsz évvel ezelőtti finn love metal vonalat érzem, de a dal második fele a szikárabb riffelésnek és a jelzésértékű extrém vokáloknak köszönhetően határozottan metalos irányt vesz. A There’s a Place Where I Can Go képében aztán megérkezik a kötelező líra is, amelyben a zenekarvezető igazán változatos énekdallamokat hoz.
Az Animal Swing és a Burlesque című dalok nekem már túl modernek, a céltalanul keménykedő vokálok és az elektronikusabb alapok kétségtelenül szélesebbre tárják a zenekar horizontját, de ezekkel az elemekkel nálam például éppen, hogy a célzott hatás ellentétét érik el. Azokat a bizonyos énekhangokat nehezen lehet komolyan venni. Az Echoes of History-val a svájciak szerencsére rendezik soraikat, hiszen ez a dal a felszín alatt is egy húzós, riff-gazdag hard rock nóta. A lemezt pedig a Forever című szerzeményük komolyzenei ihletésű hangszereléssel előadott verziója zárja.
A Silver Dust tehát egy sajátos keverékét játssza a dark rocknak, a love metalnak és az európai hard rocknak, némi gótikával, illetve elektronikával és esetenként epikus hangszereléssel elővezetve. A végeredmény ennek megfelelően kissé eklektikus, de a kimunkált vokáloknak hála, korántsem befogadhatatlan.
Nameless
Leave a Reply