Nagyon szerencsés helyzetben vagyunk itt, a Rattle Inc. magazinnál: teljesen szabadon választhatjuk ki aktuális kritikánk tárgyát, rövid egyeztetés után (hogy mégse öten írjanak egyszerre ugyanarról) máris mehet a klaviatúra püfölése egy adott lemez kapcsán. Nincs az a kényelmetlen érzésem, mint a 2000-es évek elején a Twilight-os vagy a Breakpoint-os időszakban, amikor a kiadók postán elküldték az aktuális megjelenések promó CD-it, és a csodás metal albumok mellett bizony a kevésbé erős vagy éppen lehangolóan gyenge lemezekről is illett írni, és ekkor jött a feszengés, hogy alázzunk-e porig egy albumot, vagy az adott kiadó megelégedésére egy kicsit húzzuk fel.
Nos, itt kivétel nélkül azokról az albumokról ír az ember, amelyek valóban megragadták, esetleg még az álla is a padlón koppant tőlük. Most sincs ez másként, mivel az ausztrál, speed/power metalt játszó Silent Knight új albumától, ha nem is esett le az állam, de a szemöldököm nagyon is felszaladt, az arcomra pedig kiült az a vigyor, ami akkor szokott, amikor érzem, hogy kincset találtam.
Bevallom, korábban nem ismertem a Perth városából származó zenekart, pedig – kissé visszaásva – a korábbi albumaik sem voltak rosszak, igaz, azokon még nem a csapat szerintem jelenlegi csodafegyvere, Dan Brittain énekelt.
Ausztrália rohadt messze van. Ausztráliából pedig Európa van nagyon messze, különösen, ha európai gyökerekkel rendelkező power/heavy metalt akarsz játszani, esetleg ezekkel az öreg kontinensen is ki szeretnél tűnni a mai médiazajban. Valljuk be, kevés zenekarnak sikerült ez eddig, akik pedig műfajilag a Silent Knight környékén alkotnak, azok közül nekem csak a Pegazus és a Lord neve ugrik be. A csapat mindenesetre 2009-es megalakulása óta töretlenül járja az útját, köszönhetően a két alapító gitárosnak, Stu McGillnek és Cameron Nicholasnak. Pikáns, de a zenekarnak némi magyar kötődése is van, ugyanis 2018-ban a Burning Sun fanzine-es Papi Zoli felkérésére egy Gamma Ray tribute kazettához elkészítették egyik európai kedvencük Dethrone Tyranny című dalának feldolgozását. Lám, milyen kicsi a világ! Két albummal és két EP-vel, no meg számtalan kisebb ausztrál és távol-keleti (pl. Jakarta) koncerttel a háta mögött a csapat 2022-ben megalkotta első lemezét a két évvel korábban szerződtetett új énekessel, Dan-nel. És azt gondolom, ezúttal szintet léptek.
A Full Force kissé gagyi borítója semmiképpen ne riassza el azokat a tradicionális alapokon felnőtt power/speed metal fanokat, akik kedvelik a jó riffeket, refréneket és a szélvészgyors dalokat. A speed feelinget számomra Dan jellegzetes orgánuma adja, és akárhogy feszülök, sem jövök rá, hogy kinek kellene beugrania a hangja hallatán, de az biztos, hogy nagyon német, nagyon speed metalos és nagyon nyolcvanas évek. Kissé hisztérikus hajlítások, végig magas fekvés. Erre esik be bizonyos dalokban egy-egy csordavokálban beüvöltött refrén. A betonbiztos riffek, például a nyitó Blood in the Waterben pedig a kellő power metal hangulatról gondoskodnak.
Számomra az album két csúcspontja a lendületes, jellegzetes riffet tartalmazó The Last Candle Burns és a teljesen egyedi, szinte már banális refrénnel operáló Screaming Eagle. A nyolc dal mindegyike kiváló, jól megírt, nincs üresjárat, ami a 42 perces albumhosszból előre kikövetkeztethető volt. Talán valakinek még mond ez a dolog valamit (és régen iszonyú nagy jelentősége volt): az album úgy van megírva, hogy ráférjen egy 90 perces kazi egyik oldalára 🙂 (no meg persze egy szimpla bakelitre).
A dallamos power metal kedvelői bátran tegyenek egy próbát az albummal, és ha egyszer megérjük, hogy a Silent Knight ismét Európába látogat, mondjuk, a szintén ausztrál Lord előzenekarként, akkor mi, kábé huszonketten, akik összejövünk erre a koncertre a Barba Negra új csarnokának egy lekerített sarkában, fennhangon üvölthetjük majd, hogy „Screaming Eagle!”.
Leave a Reply