Running Wild: Pile of Skulls (1992)

A Branded and Exiled-dal váltam Running Wild-rajongóvá, ’87-ben gond nélkül vettem a kalózzá válás megpróbáltatásait, és nagyjából eddig, a Pile of Skulls albumig hajóztam együtt a csapattal. A Blazon Stone-nál egy kicsit meginogtam (talán mert a lemezbolti műsoros kazetta hangminősége hagyott némi kívánnivalót maga után), a PoS viszont újra tetszett. A folytatás azonban már nem hozott lázba: talán még a ’98-as The Rivalry-t is hallgattam, de az előtte megjelent két albumot (Black Hand Inn, Masquerade) biztosan, ám ezeken kezdtem egysíkúnak érezni a hamburgi halálfejes armada muzsikáját, a kínálatban egyre kevesebb karakteres, szívemhez közel álló nótát találtam.

Legutóbb, az Under Jolly Roger kapcsán említettem (itt), hogy számomra a Rock ‘n’ Rolf–Majk Moti–Stephan–Hasche négyes jelentette az „igazi” Running Wild-ot, akik ugye a Branded… és az Under… albumokat jegyezték. Ezt követően elvesztettem a fonalat, ami nem meglepő, hiszen a frontembert leszámítva valamennyi poszton sűrűn váltották egymást a hangszeresek. A Pile of Skulls-on Rolf mellett Axel Morgan a másik gitáros, akinek játékát – a RW soraiban – a Blazon Stone-on és ezen a lemezen hallhatjuk. A basszusgitáros Thomas „Bodo” Smuszynski itt mutatkozott be a csapat közönségének, és viszonylag sokáig, őt albumon keresztül maradt a legénység tagja. Stefan Schwarzmann dobos pedig a Port Royal-on debütált, majd távozott, és erre a lemezre tért vissza – hogy aztán újra dobbantson, és két egykori kalóztársával, Axel Morgan-nel, valamint a Running Wild három albumán is bőgőző Jens Beckerrel megalapítsa az X-Wild nevű déjà vu csapatot.

A fő- és közkalózok vérgőzös kalandjait megéneklő dalok mellett már a Port Royalon megjelent az első „vadnyugati” nóta (Uaschitschun). A Blazon Stone-on – a bonus track-eket is beleszámolva – egy kicsit túl is tolták ezt a témát (Lonewolf, Little Big Horn, Billy the Kid, Genocide), hogy aztán a Pile…-on ismét helyreálljon a világ rendje, és újra a kalózos, középkori témák kerüljenek túlsúlyba.

Az instrumentális Chamber of Lies gregoriánszerű énekkel nyitja az albumot, amiből egy balladai, történetmesélő dallam bontakozik ki. A vérforraló, pörgő tempójú Whirlwind intrójaként funkcionáló instrumentális szerzemény fokozatos építkezik, válik gyorsabbá és egyre keményebbé – a Death or Glory album Riding the Stormjának eleje volt ilyen. Zseniális, magával ragadó, az anyag egyik csúcsa, rögtön az elején. Három számmal később ugyanezt a receptet követi a Black Wings of Death is, annyi különbséggel, hogy itt egy középtempós nóta vár ránk a lépcső tetején. Szépen összerakott darab, amelynek már a verzedallama is fogós, a refrénnel azonban erre is sikerül rátenniük egy lapáttal. Ebben a dalban időnként Schwarzmann változatos dobjátékára, díszítéseire kaptam még fel a fejem.

Rolfék ez alkalommal (is) odafigyeltek a tempóbeli változatosságra: a Whirlwind mellett a Fistful of Dynamite-ot és a szélvészgyors Pile of Skulls-t hallgatva élhetjük ki sebességmámorunkat. Valamivel visszafogottabb, ám ugyancsak az ütős nóták sorát gyarapítja a vágtató-galoppozó tempójú Lead or Gold és a vibráló White Buffalo; s bár a Jennings’ Revenge-ben is nagyjából az utóbbiakhoz hasonló ritmusban folytatódik a műsor, nálam mégis ez és az albumot záró címadó nóta zsúfolódik még fel a dobogóra a Chamber of Lies/Whirlwind kettős és a Black Wings of Death mellé.

A több mint 11 perces Treasure Island-ben, amelyet Robert Louis Stevenson Kincses sziget című regényklasszikusa ihletett, számos tempóváltásnak lehetünk fültanúi, a dal énekmentes részeiben egyenesen olyan érzésünk lehet, mintha egy komplex instrumentális nótát hallanánk. De a lemez egyik legjobb, együtténeklős refrénje is itt hangzik el, a nótát nyitó monológ pedig nem kis mértékben fokozza a megzenésített sztori hangulatát.

A korábbi albumoknál nem számoltam, de itt mindössze két halványabb nótát találtam: a Sinister Eyes és a Roaring Thunder tőlem akár le is maradhatott volna a lemezről, úgy még kompaktabb lenne az anyag. Több mint 58 percével ugyanis a Pile of Skulls volt Rolfék addigi leghosszabb albuma, játékideje majdnem a duplája a debüt Gates to Purgatory-énak. Azonban így is, a Port Royal és a Death or Glory mellett nálam ez a ma 30 éves album a Running Wild kalózos korszakának csúcsteljesítménye.

About Coly 1251 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*