Az olasz csapat a szimfonikus metal/szimfonikus power metal irányzatok egyik alapítója. Akik szeretik ezeket a stílusokat, azok aranyba foglalják a zenekar nevét és tagjait. Akik pedig ki nem állhatják, azok átkozzák a napot, amikor az együttes a korai lemezeit megjelentette. Mert azok nemzetközi sikerre vitettek. A komolyzenét és a metalt/hard rockot már a Rhapsody előtt is voltak, akik keverték egymással, de nem ilyen mértékben, hogy azzal egy teljesen új stílust hozzanak létre. A korábbi zenekarok díszítésként, a muzsikát grandiózussá teendő, gitárszólóba beépítve vagy atmoszféra-teremtés céljából használták. Az a kevés kivétel, akik mégsem, azok pedig csak speciális alkalomra, egy teljes nagylemez erejéig olvasztották össze a kettőt (ELP, Deep Purple). Egy teljes stílusban gondolkodva, ahol a komolyzene és a metal között nincs határvonal, az elsők egyike a talján formáció volt (akkor még szimplán csak Rhapsody, később jogvita miatt kellett a nevüket Rhapsody of Fire-re változtatni, mert Rhapsody néven már működött egy popcsapat. Eredetileg egyébként Thundercross néven jöttek létre 1993-ban, és két évvel később változtatták a nevüket Rhapsody-ra).
A komolyzenei elemek náluk a muzsika szerves részét képezték, elválaszthatatlanok voltak a metalos részektől. És nem csak egy-egy dal erejéig, hanem minden egyes számban. Sőt, a billentyűs Alex Staropoli apja révén (aki szimfonikus zenekarban játszott) már az első nagylemezükre valódi komolyzenészekkel tudták felvenni a szimfonikus részeket. Voltaképpen Alex apja, Manuel Staropoli a saját zenésztársaival játszotta fel a szimfonikus és barokk részeket.
Míg Yngwie Malmsteen még tisztán gitáron játszotta a barokk témákat, addig nagy rajongója, Luca Turilli, aki a svéd mester hatására döntötte el, hogy apja komolyzenei pályafutása helyett metal-gitáros lesz, a nagylemezen a hegedűvel együtt (vagy inkább azzal versenyezve) nyomja a gitárszóló-részeket. Vagyis számos helyen közös hegedű-gitár szólókat hallani, ahol a kettő elválaszthatatlan egymástól. A tanítvány már túltett egykori példaképén.
S ha már Lucáról beszélünk, a gitáros egy régebbi interjúban nyilatkozta, hogy Malmsteen mellett a másik legnagyobb hatást a Helloween Keeper of the Seven Keys Part 2. albuma gyakorolta rá, amit tiniként rongyosra hallgatott. Ha az a lemez nincs, akkor valószínűleg a Rhapsody is teljesen más zenét játszana. Ahogy a death metalból érkező Therion és Haggard is másféleképpen értelmezik és játsszák a komolyzene és a metal keresztezését.
A Legendary Tales nagylemezt és az Eternal Glory demót egyben kezelem, mert történelmileg összetartoznak. A demón szereplő Warrior of Ice, Alive and Proud (a lemezen Lord of the Thunder címmel kapott helyet), Invernal Fury (az albumra Rage of the Winter címmel tették fel) a Legendary Tales-re is felkerültek. A Land of Immortals lemezváltozatáról pedig leválasztották az intrót, és külön tételként a Virgin Skies címet kapta. Az Eternal Glory, illetve a Holy Wind pedig a banda második nagylemezére, a Symphony of Enchanted Lands-re került fel, utóbbi Riding the Winds of Eternity címmel.
A demón hallható számok alapjai és struktúrái 80-90 százalékban megegyeznek a lemezre került verziókkal. Vagyis sok változás nem történt azon kívül, hogy egy kis részt innen elvettek, máshová pedig odatettek, valamint valamelyest változtattak, finomítottak a szövegeken. Van azonban két alapvető különbség. Az egyik, hogy a demón a nagyzenekar helyett szintetizátor játssza a szimfonikus témákat, és a hegedű-gitár duó helyett szimpla gitár- és páros gitár-szintetizátorszóló van. A másik, hogy a ’95-ös anyagon Fabio Lione helyett még Cristiano Adacher énekel, akinek teljesen más, magasabb és vékonyabb a hangszíne és a hangfekvése.
A nagylemezről érdemes kiemelni a demón egyáltalán nem szereplő, címadó epikus hőskölteményt, amelyben reneszánsz és olasz népzenei elemek keverednek a nagy ívű, együtténeklős refrénekkel. Ez már előrevetítette, hogy milyen irányba fejlődik majd tovább a zenekar, de ekkor, 1997-ben még elképzelni sem tudtuk, hogy milyen hatalmas sárkányt ébresztettek fel, ami egy évvel később a Symphony of Enchanted Lands-szel szó szerint leigázta a kontinenst… De arról már más krónikák lapjai számolnak be.
Adacher nagyon jó énekes, de nem véletlenül Fabio lett világhírű és nem ő. Fabio hangja mélyebb fekvésű, de az operás stílusban is kiválóan énekel, és majd a későbbi lemezeken, amelyeket már az ő hangjára írtak, fog tudni igazán kibontakozni. Aki hallotta az első lemezt és a zenekar többi albumát, érezhette, hogy a debüt hangulatában mennyire különbözik a rá következő anyagoktól. Ennek nemcsak az az oka, hogy a demóra írt számokat még Cristiano Adacher hangjához igazították. A Legendary Tales hangulata sokkal meseszerűbb, és a hangzása is lágyabb, mint a Down of Victory vagy a Power of the Dragonflame lemezeké. Persze nem kell megijedni, mert a LT-en is sorjáznak a kétlábdobos power/speed himnuszok, de olyan mértékben nem keményedik be a zene, mint az említett lemezeken. Mintha ennek a korai anyagnak lenne egy naiv, ártatlan bája, amikor még ők maguk sem tudták, hogy milyen bivalyerős sárkányt ébresztenek fel, és szabadítanak rá a világra.
A szövegekről is kell pár szót ejtenem, azok ugyanis egy összefüggő, az első négy nagylemezen plusz egy EP-n végighúzódó történetet mesélnek el. Így nem is koncept lemezekről, hanem egy azoknál is nagyobb ívű alkotásról van szó: ez az Emerald Sword saga. Egy kitalált, mesebeli világ sárkányokkal, varázslókkal, unikornisokkal, gonoszokkal, démonokkal, és persze az őket legyőző hős lovagokkal.
Az Eternal Glory demót és a Legendary Tales nagylemezt azért vettem egy cikkbe, mert így nagyon jól látszik, hogy honnan indult világhódító útjára a zenekar, és hogy már a kezdetek kezdetén ott volt bennük a zsenialitás, csupán Adacher helyett Lione, egy igazi nagyzenekar és egy jó kiadó kellett a sikerhez. A több pedig már történelem…
Leave a Reply