Ozzy Osbourne: Patient Number 9 (2022)

A jó öreg Ozzy belehúzott. Két és fél évvel az Ordinary Man megjelenése után máris kezünkben tarthatjuk új albumát. 2020-as lemeze megosztóra sikeredett, kapott hideget-meleget. Nekem speciel tetszett, körülbelül az Ozzmosis óta nem hozott így lázba Ozzy album. A mostani produkció pedig nálam még a legutóbbi anyagot is überelte!

A közreműködő zenészek illusztris névsora önmagáért beszél. A One of Those Days Eric Claptonnal akkora nóta, amilyen utoljára a No More Tears idején született! Rengeteg lírai rész mindenütt az albumon, jellegzetes Ozzy hangulat lépten-nyomon.

A God Only Knows középrészén a gitárszóló szerintem Závodi János, nem is értem, miért nem tüntették fel a nevét… 🙂

A címadó dal bő hét perc alatt sem válik unalmassá. Minden hang a helyén van, Jeff Beck szólója szervesen illeszkedik, Ozzy pedig mindvégig úgy énekel a teljes albumon, mintha nem is 73 éves lenne. Ebben nyilvánvalóan közrejátszik a modern stúdiótechnika, de azért neki is nagyon ott kellett lennie mind fejben, mind lélekben. Klasszikus értelemben vett gyorsabb szerzeményt ne keressünk, nem készült el a Forever kistestvére. Mégsem mondanám, hogy “leül” az anyag, a Parasite be-begyorsuló refrénrésze rendesen üt, ráadásul itt Zakk Wylde tépi a húrokat. Ugyanez a felpörgetett tempó jellemző a Mr. Darkness-re, ahol szintén Zakk nyűvi a gitárt.

A No Escape from Now visszarepít a hetvenes évekbe. Tipikus korai Black Sabbath, ami nem véletlen, hiszen itt maga a heavy metal atyja, Tony Iommi a fő zenésztárs. Még a tempóváltás is pont akkor jön, amikor a hőskorszakban oly sokszor hallhattuk tőlük. A szintén Iommival előadott Degradation Rules-ban a The Wizard szellemisége elevenedik meg, ami nagyban köszönhető a szájharmonika főszerepének.

Professzionálisan összerakott, kitűnő kompozíciók szinte mindvégig, talán csak a Darkside Blues az, ami simán elmegy mellettem. Nem célom felsorolni minden egyes szerzeményt, akinek felkeltettem az érdeklődését, az úgyis meghallgatja, akinek pedig nem, annak hiába is fűzném tovább a szavakat.

Hallottam néhány véleményt, amelyek szerint ez egy unalmas, pénzhajhász kiadvány. Nos, ezekkel a hangokkal egyáltalán nem tudok azonosulni. Úgy vélem, a Sötétség Hercege élete egyik legjobb lemezével örvendeztette meg rajongóit. Tömény esszenciája bő ötven esztendős pályafutásának, különleges vendégekkel, mesteri keveréssel, tökéletes hangzásvilággal.

Nem tudom, lesz-e még lehetősége John Osbourne-nak újabb albumot készíteni, hiszen így is a természet egy igen ritka mutációjának megtestesülése ő, csupán azzal, hogy még mindig közöttünk van. Amennyiben e dalcsokor jelentené a pályája végét, úgy elmondhatjuk, hogy a csúcson fejezte be Birmingham fenegyereke.

A szerző: John Quail 54 Articles
Ifjúkora óta a hard rock és a heavy metal műfaj megszállottja, de időnként szívesen hallgat reneszánsz zenét vagy akár templomi gregorián énekeket is. A történelem, ezen belül elsősorban a magyar középkor kedvelője.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*