Ott sem voltam…

Jár-kel az ember gyanútlanul Reykjavikban a házassági évfordulóját ünnepelve, erre mibe botlik? Egy koncertplakátba, amin szerepel a Power Paladin nevű izlandi banda, amiről nemrég olvasott a Rattle hasábjain (itt), majd belehallgatott, és bejött neki. Aztán szomorúan konstatálja, hogy pont aznap este repül majd haza, amikor ezt a mini-fesztivált megrendezik. 🙁

Hiába biztattak a szerkesztőség tagjai, hogy maradjak nyugodtan, sajnos nem lehetett, de valahogy nem ment ki a fejemből a dolog. A plakáton szerepelt még négy másik helyi banda is, és addig-addig kutakodtam és hallgatgattam a zenéiket, míg úgy döntöttem, hogy mégiscsak szülessen egy cikk a fesztiválról, amin ott sem voltam. 🙂 Következzék hát a beszámoló a Hellirinn Metalfest… fellépőiről, vagyis inkább arról, hogy mit hallhattam volna Reykjavik-külsőn 2022. szeptember 24-én este.

Power Paladin

Elsőként nézzük a legnagyobb nevet, a reykjaviki Power Paladint ebben a meglehetősen vegyes mezőnyben. SZG kolléga már alaposan kivesézte a Rattle hasábjain a banda új lemezét, a With the Magic of Windfyre Steel-t (itt), és én is ennek köszönhetően hallgattam bele a csapat zenéjébe, és milyen jól tettem! Abszolút minőségi power metal, a legnagyobbak nyomdokain, egy rendkívül karakteres, acélos hangú énekessel. Nem is ragozom tovább, hiszen ők (számomra, és remélem, a Rattle-olvasók számára is) a legismertebbek az ötös fogatból.

Kedvencek: Righteous Fury, Ride the Distant Storm

Auðn

Nos, az Auðn (nekem) már mélyebb víz, elvégre nem vagyok nagy black metal rajongó. Persze a sztereotípiák alapján ennek a bandának kellene lennie AZ izlandi bandának, hiszen black metalt játszanak, ahogy a legtöbben várnánk. Értitek, izlandiak.

Viszonylag új zenekarról van szó egyébként, 2010-ben alakultak, és azóta három teljes albumot tettek le az asztalra, amelyekben közös, hogy mindegyik igen komor, ám egyszerű borítóval rendelkezik, de semmi vadulás. Legalábbis a borítókon, mert zeneileg azért más a helyzet, abban náluk nincs pardon. A hattagú, három (!) gitárossal felálló csapat nem szórakozik, mert bár a hangulatteremtésben is nagyon erősek, akkor vannak igazán elemükben, ha az énekes kétségbeesett hörgésére letarolhatják a hallgató agytekervényeit. Összességében nagyon hangulatos és üde színfolt az Auðn a black metal színtéren, mindenképpen ajánlom őket, pár dal fel is került a listámra, amivel magamat is megleptem. Nem olyan eszeveszettül gonosz vagy vad banda, mint mondjuk a Bathory vagy a Behemoth (igen, nagyjából idáig terjed a black metalos befogadóképességem) a legjobb pillanataiban, de talán pont ettől kerültek hozzám közelebb. Csak megjegyezném, Reaper kollégától szívesen olvasnék egy Auðn-lemezismertetőt. 🙂

Kedvencek: Naeðir um, Veröld hulin

Holdris

A Holdris egy még fiatalabb, 2017-ben alakult reykjaviki death metal halálbrigád, akik eddig mindössze egy EP-vel jelentkeztek (Halo of Thorns – 2022), szóval friss a cucc, és legalább elmondhatom, hogy az egyik izlandi csapat teljes diszkográfiáját ismerem. Sőt, elismerem, mert amit a 2017 óta ugyanabban a felállásban tekerő fiatalok tolnak, az igazán megsüvegelendő. Igazi, kompromisszummentes death metal a modern vonulatból, fogós, masszív riffekkel, izgalmas váltásokkal és az élet súlyától alaposan megviselt énekkel. Mondjuk, azt nem tudom, hogy a koncerten milyen hosszú műsorral léphettek fel, hiszen a teljes EP csak 22 perc 11 másodperc, négy számmal, de nem is ez a lényeg, mert amit magán az EP-n művelnek, abszolút meggyőző. Size kolléga, beszámolót követelek erről a kétségbeesésben és izgalmas megoldásokban bővelkedő szösszenetről; az eddigi bandák közül a Holdris a legnagyobb favoritom.

Kedvencek: Halo of Thorns, Surrogate Needs

Morpholith

Ha valamit még kevésbé szeretek, mint a black metalt, akkor az a doom, méghozzá annyira, hogy egyetlen kedvencem sincs a stílusban – tudomásom szerint. Ezért is vártam a legkevésbé a Morpholith produkcióját, akik – 2015-ös alakulási évükkel – szintén elég frissek és ropogósok. Egyébként ahogy Holdrisék, ők sem váltottak még soha tagot, ami, gondolom, részben annak is köszönhető, hogy Izlandon nem hemzseghetnek a számításba jöhető, ugrásra kész metal zenészek – persze az is lehet, hogy akkora cimbik, és úgy egymásra vannak hangolódva, hogy fel sem merül a tagcsere. Vagy-vagy.

Nos, létezése hét éve alatt ez a banda sem volt valami termékeny, eddig mindössze egy EP-re és egy kislemezre futotta az erejükből, szóval ismét nem volt nehéz dolgom feldolgozni a teljes munkásságot. Elsőnek a Void Emissions kislemezről hallgattam meg a Voidwalker című számot, és azonnal beigazolta a félelmeimet, ami a szerkesztőség néhány tagjánál valószínűleg inkább nyálképződést indítana be: vontatott, nyöszörgő ének, elnyújtott, mély dallamok, mázsás súlyú riffek – egyszóval a magamfajta speeder/thrasher halála. A többi számot elhallgatva egyébként az a gyanúm, hogy a Morpholith minőséget képvisel a maga műfajában, de én nem látom bennük a nagyszerűséget, inkább az mondja meg, hogy jók-e, aki ebben utazik, én a koncertnek ezt a részét tutira a büfében töltöttem volna, megerősítve magam horror áron árult sörrel és Brenivínnel.

Kedvencek: na, az nincs

Merkúr

A legjobban ezt a bandát vártam az összes közül, hiszen mégiscsak thrash csapatként hirdetik magukat a plakáton. Aztán egy kis kutatás után jött a csalódás: az általában eléggé tájékozott Metal Archives sem tudott róluk semmit, és mint kiderült, még nem rendelkeznek kiadott hanganyaggal, mindössze három számukat tudtam fellelni a Bandcamp-en. Amit viszont ott hallottam, az azért ígéretes.

Az első meghallgatott dal, a Great Expanse viszont minden, csak nem thrash metal: vannak benne súlyos riffek, gonosz és dühös hörgés – és tiszta ének. A banda szimpla thrash helyett valahol a death metal–metalcore–thrash metal szentháromság környékén egyensúlyoz, több-kevesebb sikerrel. A produkción érezni, hogy még nagyon friss (a legrégebbi szám is 2021-es), és talán ez sikerült a leggyengébbre a három szerzemény közül.

A Falldown is inkább kísérletezőbb, útkeresőbb, van benne minden, mint a hó végi lecsóban: lassú, dallamos kezdés, dühöngés, őrjöngés, majd visszaváltás. Viszont a harmadik, Blind című cucc annál inkább rendben van. Furcsa módon az egyik nagy underground kedvencemre, a Black Fast-ra emlékeztet dühösségével, lendületével és az énekes kétségbeesett hangjával. Ez már igazi thrash, szóval, srácok, nem kell tovább keresgélni, ezen az úton menjetek szépen tovább, és akkor nem lesz baj!

Kedvenc: Blind

Összességében izgalmas volt ez a kis zenei utazás, az összes bandát megismerve még jobban bánom, hogy nem lehettem részese ennek a mini-fesztiválnak. A Holdrison és a Merkúron mindenképpen rajta fogom tartani a szemem, de az Auðn és a Power Paladin is bármikor jöhetne nekem koncerten. A Morpholith, nos, az pedig örökre megmarad annak a zenekarnak, akinek a koncertje alatt mocskosul berúgok.