A finn szimfonikus power metal csapat első ízben 2004-es albumával, a Once-szal ért el szélesebb tömegeket, tört be az amerikai piacra és jutott el – az eladott lemezek számát tekintve – sikerei csúcsára. Ezeket az eredményeket kétségtelenül a két évvel korábbi Century Child-dal alapozták meg, ami legalább két szempontból mondható különlegesnek, „elsőnek” a zenekar életművében. Először is, ezen az anyagon mutatkozott be a Nightwish új basszusgitárosa és férfiszólamokért felelős énekese, Marko (Marco) Hietala, másrészt ezen a lemezen játszott először együtt Tuomas Holopainenékkel valódi szimfonikus zenekar. E kettő (valamint az új menedzser, Ewo Pohjola érkezése) adott új lendületet a csapatnak, még határozottabb karaktert a banda muzsikájának.
Hogy megértsük, milyen meghatározó momentum volt a Nightwish történetében a Century Child megszületése, ismernünk kell az előzményeket. A banda előző bőgőse, a második és harmadik nagylemezen játszó Sami Vänskä idővel egyre megbízhatatlanabbá és motiválatlanabbá vált, ezért közte és a többi tag között egyre nőtt a feszültség, ami a 2001-es Over the Hills and Far Away EP megjelenését követően érte el a tetőpontját. Ezzel egy időben a gitáros, Emppu Vuorinen is panaszkodni kezdett, hogy szimpla sessionmuzsikusnak érzi magát, aki csak azt csinálhatja, amit mondanak neki. Később tisztázták ezt Tuomassal, de a billentyűs ekkor komolyan fontolgatta, hogy feloszlatja a zenekart. Mindezt – nem hivatalosan – a kiadójuknak is megüzente, és zenészcimborájának, Tony Kakkónak, a Sonata Arctica énekesének is elmondta tervét, akinek végül sikerült lebeszélnie erről.
Ekkor lett a zenekar menedzsere a korábban szintén zenész Ewo, Holopainen pedig 2001 végén megkérte Vänskä-t, hogy távozzon a csapatból. Az új basszusgitáros, Marko Hietala a Sinergy-t hagyta ott a Nightwish kedvéért, viszont továbbra is megmaradt bátyjával, Zacharyval közös bandája, a Tarot frontemberének. (Utóbbi zenekar 1985 és 2015 között létezett.)
Mindezek ugye még a Tarja-korszakban történtek. Bár nem voltam az énekesnő hangjának nagy rajongója, vele ismertem és szerettem meg az együttes muzsikáját, természetes volt számomra, hogy az ő hangján szólalnak meg a dalok. Később Anette Olzon vált a kedvenc Nightwish-énekesnőmmé, még úgy is, hogy a vele készült anyagok nem ivódtak olyan mélyen belém, mint a csapat 1998-2004 között született alkotásai. Már az Oceanborn és a Wishmaster albumok is tetszettek, ám a Century Child-nál éreztem, hogy a zenekar szintet lépett, és eggyel magasabb ligában játszik.
Holopainenék, azt gondolom, ezen az albumon találták meg az egészséges egyensúlyt a gitár és a billentyűs hangszer, a metal és a szimfonikus részek, a keménység, a lendület és a líraiság között. Dübörög az anyag, de a dallamosságnak is kiemelt szerep jut.
Kifejezetten erősen indul az anyag a Bless the Child–End of All Hope–Dead to the World hármasával. Hietala az utóbbi nótában énekel először duettet Tarjával, és hangjával egy kicsit talán túlságosan is próbál igazodni kolléganője orgánumához. Viszonylag magasan, egy kissé nyafogósan énekel; ezt követően azonban hamar magára talált, és a későbbiekben már markánsabban szólalt meg. A kezdet lendülete egészen a Slaying the Dreamer-ig kitart. Utóbbi nótában önmagukhoz képest meglepően durván nyomják: ahogy a gitárok döngetnek, amilyen acsarkodva Marko énekel, ahogy a dal végén Tarja a hangjával együtt ritmizál a zenével…
Természetesen egy ilyen típusú, szimfonikus metal lemezről a lassú, érzelmes nóta sem hiányozhat. Itt ezt a kategóriát a Forever Yours képviseli. Szép, de nem ez a kedvenc Nightwish-líraim. Nekem egy kicsit kurtának is tűnik, mintha csupán egyfajta átkötés lenne két dal között, és valóban: ez a lemez legrövidebb tétele. A rá következő Ocean Soul is ugyanebben a hangnemben folytatódik, de aztán – szerencsére – egy középtempós szerzemény lesz belőle.
A lemez legnagyobb slágere kétségtelenül a The Phantom of the Opera, ami ugye nem saját szám, hanem a világhírű, azonos címet viselő Andrew Lloyd Webber-musical legismertebb dalának átirata. A magamfajta zsánerbarbárokkal az ilyen feldolgozások szerettetik meg a klasszikusokat, nyilván ennek a dalnak is ez a verziója áll a legközelebb hozzám. Az operaénekesi kvalitásokkal bíró Tarjának nagyon feküdt ez a szerep, a dalt akkoriban koncerteken is játszották, ám az alapító frontember távozását és Anette Olzon érkezését követően kikerült a repertoárból.
A lemezt a Beauty of the Beast zárja. A ’97-es debütalbumon, az Angels Fall First-ön is szerepelt egy hasonló címet viselő szerzemény, a Beauty and the Beast. Nyilván nem véletlen a két cím összecsengése: a két dal zeneileg jórészt megegyezik, a korábban született hat és félperces verziót a CC-ra négy perccel hosszabbra vették, három tételre bontották (Long Lost Love, One More Night to Live, Christabel), és új szöveget írtak hozzá. Előbbi a klasszikus Szépség és Szörnyeteg történetet dolgozza fel, és a két főszereplő felváltva szólal meg benne, utóbbi viszont egy jóval sejtelmesebb sztorit, egy reménytelen, félig-meddig túlvilági szerelem történetét meséli el. Utóbbi nyilván jobban szól, a lemezen a nagyzenekar és a kórus is itt van a leghangsúlyosabban jelen, ám hogy a kettő közül melyik változat a kerekebb, ütősebb, mindenki döntse el maga. Én a 2002-es nótát ismertem előbb, így hozzám az áll közelebb, de a másik sem rossz, pláne ha tudjuk, hogy egy akkor még csak kevesek által ismert kiscsapat bemutatkozó albumán kapott helyet.
Azt nem mondanám, hogy a Century Child a kedvenc Nightwish-nagylemezem, az viszont biztos, hogy új alapokra helyezte addigi kapcsolatunkat, és hogy benne van az első háromban. Kíváncsiságból megnéztem, hogy a különböző szakmai és rajongói albumrangsorokban (történelmi távlatból nézve) hová pozícionálják ezt az anyagot. Nagyjából a harmadik-negyedik helyre. A maga korában azonban ennél zajosabb sikert aratott: megjelenése után két órával Finnországban már arany-, két hét múlva platinalemez volt (végül dupla platina lett), a rá következő évben pedig több mint 350 ezer példányt adtak el belőle világszerte (a Once-ból később 2,3 milliót).
Akárhányadik is, tény, hogy számos értékes nótával, örökzölddel gyarapította a zenekar életművét, számomra pedig mindig is a legkedvesebb Nightwish-albumok egyike marad.
Leave a Reply