Az ezredforduló környékén a Dream Theater minden megmozdulását árgus szemekkel figyeltem, így futottam bele 2003 környékén egy Mike Portnoy által jegyzett lemezlistába. A dobos kedvencei között, Pink Floyd, Beatles és Radiohead lemezek társaságában akadt meg a szemem egy előttem addig ismeretlen előadón, és annak éppen aktuális korongján. A zenekar a brit Muse volt, a lemez pedig az Absolution. Gyors nyomozás után sikerült is szert tennem az albumra, amely egyébként már a harmadik nagylemez volt a devoni trió diszkográfiájában.
Akkoriban sokan a brit pop mozgalomhoz sorolták őket, mivel egyrészt ugye angolok, másrészt pedig gitárzenében utaztak; ezen a két kézenfekvő dolgon túl azonban nem igazán akadt kapcsolódási pontjuk az említett mozgalomhoz. Szerintem abban az időben jobban illett volna rájuk a progresszív rock jelző, de ennek közel két évtized távlatából már semmi jelentősége. Ezt egyébként ők maguk is kellően bizonyították az azóta megjelent lemezeiken. Európában már az Absolution révén sokan felkapták rájuk a fejüket, az igazi áttörés azonban – ha még van bármi jogalapja ennek a kifejezésnek 2000 után – a 2006-os Black Holes and Revelations-szel következett be. Utódja, a The Resistance pedig újfent megmutatta, hogy nemcsak slágerek vannak a Muse tarsolyában, hanem továbbra is képesek friss hatásokat integrálni a zenéjükbe.
A későbbi lemezek közül a The 2nd Law még meggyőzött, a Drones viszont már elment mellettem. A zenekar egyébként ezekre az évekre a rockzene szinte összes alirányzatát behozta a zenéjébe. A korai időszakuk U2-behatása mellett egyre nyilvánvalóbbá vált a Queen befolyása, a dalszerkezetekbe a klasszikus hard rock és némi metal szintén beszivárgott a mindig jelen lévő alternatív rock és az elektronika mellé. A legutóbbi Simulation Theory viszont ismét beragadt nálam, amiben nem elhanyagolható szerepe volt a 2019-es budapesti koncertnek. A lemez nyíltan flörtölt a synthwave irányzattal, a dalok pedig talán minden korábbi szerzeményüknél slágeresebbek voltak, az összkép mégis gitárközpontúnak tűnt.
Az augusztus végén befutott kilencedik nagylemez kapcsán pedig megint lehet és jelen gondolatsorban valamelyest kell is „szakmázni”, elemezgetni a hatásokat, de egyszerűbb kényelmesen hátradőlni, és elindítani a lemezt, amely a diszkográfia legrövidebb anyaga. Matt Bellamy énekes/gitáros/dalszerző és társai, a dobos Dominic Howard és a basszusgitáros Chris Wolstenholme ugyanis most az egyik legkönnyebben emészthető lemezükkel jelentkeztek. A rövid korongról a tavasz és a nyár folyamán már elcsöpögtettek négy szerzeményt, amelyek jelezték, hogy a Simulation Theory logikus folytatása várható.
Június közepén, Sopronban négy dalt is hallhattunk a Will of the People-ről. Az ottani kezdő, a lemez nyitó-címadó tétele egy akár tipikusnak is mondható, kifejezetten arra rendeltetett Muse szerzemény, hogy tartósan befészkelje magát a mindenkori setlistbe. Különlegessége leginkább abban áll, hogy a csordavokálokat a muzsikusok családtagjai szolgáltatják. A Compliance semmi kétséget nem hagy afelől, hogy Bellamy nem felejtett el azonnal ható dalokat írni. A progresszív rockos érzetet keltő Liberation a ’70-es éveket idézi, leginkább itt érhetők tetten a The Resistance lemezre visszautaló Queen-es vokálok. A szokatlan váltásokra építkező Won’t Stand Down a nyitó dalpároshoz hasonlóan szintén ismerős lehet a nyári koncertekről. A Ghosts (How Can I Move On) egy zongorás hangulattéma Bellamy színpadias énekével, a You Make Me Feel Like It’s Halloween pedig olyan orgona-hangszínnel kezdődik, mint egy ’80-as évekbeli dark rock téma; akad benne egy jópofa gitárszóló is, a dal amúgy egy újabb eklektikus Muse-tétel. A Kill Or Be Killed tartogat némi extrém vokált, sőt a középrész riffelése is határozottan a metal irányába mutat. A sokszínűség jegyében itt van még a space rockos, szintipopos Verona, a szimplább Euphoria és a címével ellentétben kifejezetten igényesen meghangszerelt We Are Fucking Fucked.
A Will of the People már kevésbé tesz hozzá a Muse-ról kialakult képhez, szimplán a zenekar esszenciáját adja, de amíg ilyen előadók (is) vannak a mainstream könnyűzenében, addig a rockzene jövője miatt nem érdemes különösebben aggódni. Természetesen szó sincs arról, hogy a Muse bármilyen szinten is metal zenekar lenne, de ha figyelünk a részletekre, némi extrém énekhang mellett fémzenei ihletésű gitárszólókba, illetve a ’90-es évek közepét idéző groove metalos riffekbe is könnyedén belefuthatunk.
Nameless
Leave a Reply