Valószínűleg mindenkivel történt már olyan, hogy a metal műfajjal való ismerkedése, kapcsolata során időnként újabb kapuk nyíltak meg előtte, friss inspirációt kapott, vagy a szokásosnál nagyobb mennyiségben találkozott számára addig ismeretlen zenékkel, eladókkal. Mindezt például egy új kapcsolat, beszerzési forrás teszi lehetővé. Nálam többször is eljött ez a pillanat, az egyik éppen az ezredfordulót megelőzően, amikor rövid időn belül olyan – számomra aztán sokáig egylemezes – csapatok albumaihoz jutottam hozzá, mint a Sanvoisen, a Holy Mother, az Eldritch, a Hollow vagy a Mob Rules. De ekkor találkoztam először a Freedom Call-lal, az Iron Savior-rel, az Edguy-jal, a Stratovariussal és a Kamelottal is. Mint látható, a közös nevező legtöbb zenekar esetében a power metal, egyfelől egy kis progresszióval, másfelől a hagyományos heavy metallal megtámogatva.
A műfaj történetében emlékezetes időket éltünk: a ’90-es évek devianciáit (a grunge uralkodását és nu metal felbukkanását) követően az egykor szebb napokat látott, nagybetűs HEAVY METAL visszatalált önmagához, amely folyamatban két zenekar és azok bemutatkozó albuma – a HammerFall-tól a Glory to the Brave és a Rhapsody Legendary Tales-e – játszott úttörő szerepet. Persze a köztes időszakban is ott voltak olyan csapatok, mint a Gamma Ray vagy a Blind Guardian, amelyek ekkor is őrizték a lángot, magasba tartották „az igaz hit” zászlaját.
A heavy/power metal új hulláma erőtől duzzadóan, ha úgy veszem, sokszínűen, ugyanakkor a jól ismert klisék mentén haladva árasztotta el a színteret, a zseniális, később naggyá váló csapatok mellett számos másod-, harmadvonalbeli produkciót is a felszínre dobva. Maradjunk annyiban, hogy a Mob Rules a második ligás együttesek számát gyarapította: ugyan sokáig megvolt debütáló albumuk (a Savage Land), ám e múltidéző cikket megelőzően egyetlen dalt sem tudtam volna felidézni róla. Pedig nem olyan rossz ez a muzsika, csak éppen ingadozó színvonalú. Inkább a szellősebb, dallamosabb, időnként kissé lagymataggá váló heavy/power, mint a vérbő power/speed vonalat képviseli. (Azaz semmi köze a Black Sabbath által képviselt irányzathoz, annak ellenére, hogy bevallottan Tony Iommiék tizedik nagylemeze után nevezték el magukat.)
Az énekhang, amin pedig ugye mindig sok múlik, elég magas, időnként kellemetlen tónusú – nem a kedvencem. Néhány dal (sajnos nem több) remek refrénjével veteti észre magát, bizonyos nótákban ír/skót dallamok csendülnek fel, és ilyen hangszerek szólalnak meg, más szerzeményekben pedig a gitárosok teljesítményét tudom dicsérni. Ám az is sokat elárulhat a nívóról, ha azt mondom, hogy a csaknem 54 perces játékidőt – különösen az anyag vége felé – egy hosszúnak érzem.
A német csapatot még 1994-ben alapította Matthias Mineur gitáros és Thorsten Plorin bőgős. Azóta folyamatosan léteznek, legutóbbi nagylemezük, a 2018-as Beast Reborn a kilencedik a sorban. Az első négy albumot az említettek mellett Klaus Dirks énekes, Oliver Fuhlhage gitáros és Arved Mannott dobos jegyezte, plusz a második LP-től először csak vendégmuzsikusként, a következő, 2002-es Hollowed by Thy Name-től viszont már állandó tagként csatlakozott hozzájuk a billentyűs Sascha Onnen, s így bővültek hat főre. (Az azóta eltelt időben sok minden változott, egy azonban változatlan: a valamennyi albumon éneklő Dirks ma is ott van a fedélzeten, és viszi tovább a nevet.) A debüt Savage Land alkotógárdáját két mai Avantasia-alapember, Miro Rodenberg és Sascha Paeth erősítette: míg előbbi a „nagyzenekari” hangszerelésért volt felelős, utóbbi az anyag keverését és maszterizálását végezte.
Egy semmike intrót (Prologue) követően ígéretesen indul a műsor az Insurgeriával: lendületes, galoppozós tempójához különös hangzású, sorvégi gitáros kiállás, remek refrén és szimpatikus szóló társul. A Rain Songgal azonban még ezt is sikerül fokozniuk, amelynek látatlanban megszavazom „a Mob Rules pályafutásának legjobb dala” címet: a maga műfajában tökéletes alkotás, minden a helyén van benne, nem is értem, hogyan merülhetett feledésbe nálam! Már a verzedallam is szépen kimunkált, a refrén pedig egyenesen bombasztikus: ahogy Dirks először különösebb kíséret nélkül énekli, aztán a hangszeresek is csatlakoznak hozzá, utána pedig a gitár viszi tovább ezt a témát… De ugyanilyen telitalálat a dal végén a skót dudás-pergődobos menetelés is.
A némileg visszafogottabb Hold Back the Light után újabb csemege érkezik, a folkosan, furulyával, kelta dallamokkal nyitó Secret Signs, amelynek refrénjében HammerFall-hatásokat vélek felfedezni, a mély kórus pedig az orosz sztyeppék hangulatát hozza.
A műsor közepén hangzik el a háromtételes, szűk tízperces címadó szerzemény. Legjobban a pörgős első rész (Strangers in Time) tetszik, amelynek szintis-gitáros zenei alapja, hangzása a Deep Purple-ére hajaz, bugyborékoló gitárszólója pedig az album legjobbja. Ezen kívül a harmadik rész (No Reason Why) vége, karakteres, ismétlődve elhalkuló témája érdemel még figyelmet. Megjegyzem, ez a trilógia már a csapat ’96-os, saját kiadásban megjelentetett EP-jén, a Savage Land Part 1-en is szerepelt (sőt, az itt utolsó előttiként elhangzó Down in Nowhere Land is). Annak idején feltehetően ezzel az anyaggal kopogtattak első kiadójuk, a Limb Music ajtaján, akik le is szerződtették őket.
Jól indul a Coast to Coast is, amely azonban hamar amerikai stílusú rádiós metalra vált. A Blaze of First Warning is jól pörög, de számomra hiányzik belőle az egyéniség. A Pray for Sunlight kezdése is tetszetős, aztán ez a dal is kommercionalizálódik: a refrénben még hallok fülbemászó dallamokat, de előtte és utána a zenészek mintha maguk sem igazán tudnák, hogy merre tartanak zeneileg. Szinte ugyanezt mondhatnám el a Down in Nowhere Land-ről is, annyi különbséggel, hogy itt a refrén valamivel fakóbb, helyette az időnként erősen Helloween-es áthallású gitártémák viszik a prímet, plusz a billentyűs hangszer hoz új színeket az összképbe.
Az utolsóként elhangzó End of All Days az anyag leghosszabb szerzeménye. Lassú, epikus mű: nyolc és fél perce nagyjából ugyanabban a tempóban és hangulatban csordogál. Emlékezetes vezérdallama mellett a szimfonikus hangszerelés tarthat még figyelmet a hallgató érdeklődésére.
Ha ma, új anyagként értékelném a Savage Land-et, négy pontot adnék rá. Ám hiába vannak jó pillanatai, a jövőben sem valószínű, hogy túl gyakran fogom hallgatni. A bizalmamat viszont továbbra sem vontam meg a csapattól, következő sorlemezüket is kíváncsian várom.
Leave a Reply