Korrosive: Toxic Apokalypse (2022)

Lehet-e még valami új dolgot várni a thrash metal műfajtól? Egyáltalán, e színtér melyik bandája és annak melyik lemeze mozgott utoljára olyan színvonalon, hogy a gyors zenék kedvelőinek széles táborát megérintette volna? Ezek és az ehhez hasonló kérdések manapság egyre többször merülnek fel bennem, és nemcsak a thrash-sel, hanem más fémzenei irányzatokkal kapcsolatban is. A „csapkodós” műfajon belül a Slayer megszűntével szerintem egyértelműen beköszöntött a „kiskirályok” kora. Mivel a Metallica és a Megadeth mai zenéje már csak némi túlzással nevezhető thrash-nek, a Sepultura népszerűsége pedig Max távoztával jócskán megcsappant, az Anthrax, a Testament, az Exodus, a Death Angel, a Kreator, a Destruction (hogy csak a nagyobbakat említsük), illetve az olyan újkori, nevesebb new wave thrash csapatok, mint a Suicidal Angels, a Lost Society, vagy a Havok rajongóinak létszáma egyenként nézve meg sem közelíti a Slayer-ét, így a fenti, teljes mértékben szuverén megállapításom szerintem eléggé megállja a helyét. Az én esetemben e színtér bandáinak halvány teljesítményét némileg az is bizonyítja, hogy az idén még egyetlen egy, cikkre méltó thrash albumot sem sikerült találnom. De most végre megtört a jég! 🙂

E rövid eszmefuttatás után térjünk is rá a címben szereplő fiatal kanadai csapat október 7-én megjelent, sorban második lemezére! Mint az a fentiekből is kitalálható, a torontói brigád is az említett gyors zenei műfajt képviseli. Igaz, hogy a zenéjük 80 százaléka olyan riffekre épül, amelyeket ilyen-olyan formában már más zenekaroktól is hallhattunk (Slayer, Exodus), de a kifejezetten jó hangzás és más pozitív részletek nálam egy kicsivel az átlag fölé emelik ezt az anyagot. Ilyen pozitívum az általam legfontosabbnak tartott és az e műfaj védjegyének számító erős gitársound, amitől ezek a helyenként kissé ismerős riffek valahogy mégis megnyerően hatnak.

A lemezt indító Into Nekropolis minden előzmény nélkül, már az első néhány másodpercben, csak úgy a miheztartás végett kioszt pár „nyaklevest”, amit a szám közepén még egy középtempós tökön rúgás és egy lassú, nyaktörős dzsadzsa is kísér.

A nyáligerebb hallgatók már itt jobban teszik, ha odébb állnak, és berakják kedvenc Bon Jovi CD-jüket! 🙂 Mert a java még csak ezután következik a Radioaktive Scourge képében! Ez már tényleg csak „18 év feletti” thrash-rajongóknak ajánlott, és a szám címéből adódóan nekik is csak szigorúan sugárszennyezés elleni védőruhában, mert ez az egy perc ötven másodperc tiszta Csernobil! 🙂

Már itt elkezdtem imába foglalni Metálbéci kollégám nevét, ugyanis ezt az albumot ő ajánlotta figyelmembe, amit ezúton is köszönök neki!

A harmadikként hallható The Goddamned túlnyomórészt mérsékeltebben „csapkodós” stílusától némileg fellélegezhetünk, hogy aztán a Fatal Strike és a Libertad y Muerte „ikertoronyként” kimagasodó két track-kel felérkezzünk az album csúcsára. Mindkét tétel igazi, thrasher szívet melengető alkotás.

Nálam rendkívül sokat nyom még a latban a Chris Boltendahl és a fiatal Mille Petrozza orgánumára hajazó, kissé visítós thrash énekhang is. Az említett „ikertornyok” mellett kedvencként mindenképpen idekívánkozik még az utolsóelőttiként hallható Hail the Hellfire is, mint a korong egyik legjobban hasító, intenzív csapkodása.

Az idegesítően bugyuta és éppen ezért tipikus, 21. századinak számító thrash-lemezborító és a szintén eléggé sablonos számcímek senkit ne zavarjanak meg, mert az anyagon hallható zenei teljesítmény szerintem simán ellensúlyozza ezeket a nem túl lényeges külsőségeket. Tapasztalt öreg metalosként nyugodt szívvel merem ajánlani ezt az LP-t minden régi és új thrashernek egyaránt! Isten engem úgy segéljen! UFF!